17.réééész!:)

A tisztás közepén állva tudtam, hogy ez lesz AZ A HELY!
Ahol újra a Volturi elé kell állnunk.
-Katie, Kedvesem! - szólított meg Carlisle a hátam mögül. Annyira elkalandoztam, hogy nem is hallottam, hogy megjött a családom.
-Sajnálom.- néztem rájuk rettenetesen bűntudatot érezve.
Mindenki ott volt. Csak Renesmee meg Jake nem.
De Rosali és Emmett összefont kézzel engem lestek, Edwardék úgyszintén , Esme féltően, Carlisle biztosan, Alice csak ide-oda pislogott, Jasper meg őt figyelte....és. És Ethan meg szomorúan a földet bámulta.
-Ezt nem értem....- nézett rám Alice. És a többiekkel együtt vártam, hogy folytassa.- Miért csináltad? Megöltél valakit csak úgy.... és átjöttél ide. Miért pont..-ekkor elakadt a szava és olyan volt, mintha hályog fedné szemét. Mikor Alice a jövőbe lát, valahogy mindig kiráz a hideg.
-Ó. - mondták Edwarddal egyszerre. Ő meg Alice fejébe látott bele. Tehát rossz.
-Mi történt? - sietett Esme Alice elé. Mindenki ereiben megfagyott a nem létező vér , és csak vártunk.
-A Volturi. Ide jönnek. Egy hét múlva. Katie-re és Bellára fáj a foguk. De egy indokkal jönnek. - beszélt tökéletesen egyszerre Edward és Alice. 
Aztán csak Alice folytatta:
-Ethanért.
Megszűntem.
A lábam alól kicsúszott a föld és gondoltam, hogy mindjárt a földbe vájódom, de Ethan elkapott.
-Az én feladatom az, hogy vigyázzak rá! - mondta Ethan a szemembe nézve, aztán lágyan megcsókolt.
Hiányzott a csókja.
Ő hiányzott.
Persze láttam, hogy mögöttünk Edward Bellával kuncog. Ezt ő mondta Bellának.
De amikor azt a részt olvastam... halványlila gőzöm se' volt róla, hogy akár vámpírok léteznek. Nem, hogy pont ők.
Tehát a Volturik Anyáért és értem jönnek.
Felálltam Ethan karjából és a kezét az enyémre kulcsolta.
Mintha Bella is pont erre gondolt volna, egyszerre néztünk fel, egymás szemébe.
-Menjünk haza! - vontam meg a vállam. Mindenki egyet értett. Túl sokat voltunk távol otthonról.
Ja, és kb. 700km-t kell futnunk!
Haza felé futottunk. Én Ethannel a Nyugati-erdő felé, Esme,Carlisle pár száz méterrel arrébb futottak tőlünk, Rosalie, Emmett, Alice és Jasper az Északi határon kacskaringóztak. Bella és Edward meg előttünk futottak pár kilóméterrel.
Csak gondolkodni tudtam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyan tudnám őket megmenteni.
Alice azt mondta egy hetünk van. Addig minden harcitechnikát magamba kell tömni, és fejlesztenem kell az erőmet.
Mikor hazaértünk még egy kis ideig beszélgettünk, elmeséltem az egész sztorit. Bár a nagy részét Alice meg Edward mesélte. 
Bár, azt én sem tudtam megmagyarázni, hogy azt a fiút tulajdonképpen miért öltem meg..
Tudtam, hogy nagyon rosszat tettem vele. Tehát ezzel jár az emberölés. Edwardnak nem volt igaza soha. Van lelkünk. Mert akkor nem éreznék bűntudatot.
Meg Lola is. Látott. Bár. Nem tudom. Sajnos nem gondolatolvasás lett a képességem.
Ethannel rögtön a kis házunkba mentünk. Hátulról átkulcsolta a derekamat és úgy csókolt.
Elhúztam az ágyhoz, és onnantól egy mesebeli álom részévé váltunk... 

16.rééész! (sajnálom, hogy ennyit késtem vele)

Ezt a hangot már hallottam. Nagyon régen. Pontosabban a halálom napján.
Teljesen lefagytam, a lány meg a hátam mögött  egyre közelebb lépkedett.
Lola volt. Az én volt legeslegjobb barátnőm.
Már csak  5 arasznyira volt tőlem. 
Nem tudtam mit tegyek.
Féltem.Most volt másodjára vámpíréletemben, ráadásul mind a két félelem ma.

-Hé! Ugye nem akarsz leugrani? - lépett még közelebb, nekem meg a lelkemig hatolt a hangja. Emlékeztem rá. Ő adott a halálom napján egy BFF-es gyönyörű nyakláncot, amit a Cullen-házban  őrzök.
-Nem. - válaszoltam halott, de csengő hangon. Nem tudom, hogyan történt, de egy ezred másodperc alatt mellém került és mind a ketten a betonkikötő szélén álltunk.
-Öcsém! - ámult el teljesen, és nem tudta levenni a szemét rólam. Nem ismerhetett fel! Annyit változtam...
-Te... te...te vagy az? -nyúlt felém, de végül vissza kapta a kezét, mintha félne, hogyha hozzám ér eltűnök, akár egy látomás. De én ott voltam. ÉS látott.
-Ki? - próbáltam elmásítani még inkább a hangomat. Ebből az lett, hogy szinte ugyanolyan hangom lett, mint mikor halandó lettem.
-Katie te vagy az? - leste az arcomat és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le csontos arcán.
Legszívesebben újra a karjába vetettem volna magam. De nem ugyanaz voltam, és iszonyúan féltem.
Bár nem éreztem szomjúságot. Csak egy nagy gombócot a torkomban.
A vámpírok nem tudnak sírni! 
-Nem. Én... - nyeltem egy nagyot . Aztán elgondolkodtam rajta, hogy mit tudnék tenni.
Vagy az óceán, vagy Lola.
Százezred másodperc alatt döntöttem.
Óceán.
Egy picit közelebb suhantam a móló széléhez, elrugaszkodtam és ugrottam.
-Ne! - kiáltott fel Lola. Sajnáltam.
Azt hitte meghalok, de inkább az óceán alját sértettem meg egy kicsit, mert az öklömmel tompítottam a vízbe esésemet. 
A víz alján holt sötét volt, ha még ember lennék már rég nem élnék ilyen mélyen.
Hallottam amint Lola közelebb lép a part széléhez és a vizet kémleli.
Egy picit följebb úsztam, de annyira nem hogy kilátszódjak a vízből. 
Lolát magam mögött hagytam és csak úsztam az óceánban messze... messze.
És semmit nem tudtam. Hogy merre úszok és hogy miért pont erre.
Úgy 400 méterenként felúsztam a felszínre, de semmi egyéb miatt, csak hogy nagyjából tudjam merre  visz az agyam. 
Ebből látni, hogy még fiatalabb vámpír vagyok. 
Vámpír agyam mindig egyel előrébb tart, mint emberi agyam vagy akár gondolkodásom.
Ő már tudta hová tartok.
Pár száz kilóméter múlva egy parton kikászálódtam a vízből.Csuromvizesen és csapzottan.
Nem tudtam hol járok, de felismertem a helyet. 
Csak futottam. Egy rét felé tartottam, ahol tudom, hogy nem jó dolgok fognak történni.
Felértem a domb tetejére, és elém tárult a látvány. A rétet százezer apró kamilla- virág díszítette, és megannyi ibolya. Lélegzetelállító volt.
De aztán beugrott egy szomorú, és sivár. Harcolunk a Volturi ellen, de többen meg is halunk.
Ez nem, nem történhet meg! Soha.