16.rééész! (sajnálom, hogy ennyit késtem vele)

Ezt a hangot már hallottam. Nagyon régen. Pontosabban a halálom napján.
Teljesen lefagytam, a lány meg a hátam mögött  egyre közelebb lépkedett.
Lola volt. Az én volt legeslegjobb barátnőm.
Már csak  5 arasznyira volt tőlem. 
Nem tudtam mit tegyek.
Féltem.Most volt másodjára vámpíréletemben, ráadásul mind a két félelem ma.

-Hé! Ugye nem akarsz leugrani? - lépett még közelebb, nekem meg a lelkemig hatolt a hangja. Emlékeztem rá. Ő adott a halálom napján egy BFF-es gyönyörű nyakláncot, amit a Cullen-házban  őrzök.
-Nem. - válaszoltam halott, de csengő hangon. Nem tudom, hogyan történt, de egy ezred másodperc alatt mellém került és mind a ketten a betonkikötő szélén álltunk.
-Öcsém! - ámult el teljesen, és nem tudta levenni a szemét rólam. Nem ismerhetett fel! Annyit változtam...
-Te... te...te vagy az? -nyúlt felém, de végül vissza kapta a kezét, mintha félne, hogyha hozzám ér eltűnök, akár egy látomás. De én ott voltam. ÉS látott.
-Ki? - próbáltam elmásítani még inkább a hangomat. Ebből az lett, hogy szinte ugyanolyan hangom lett, mint mikor halandó lettem.
-Katie te vagy az? - leste az arcomat és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le csontos arcán.
Legszívesebben újra a karjába vetettem volna magam. De nem ugyanaz voltam, és iszonyúan féltem.
Bár nem éreztem szomjúságot. Csak egy nagy gombócot a torkomban.
A vámpírok nem tudnak sírni! 
-Nem. Én... - nyeltem egy nagyot . Aztán elgondolkodtam rajta, hogy mit tudnék tenni.
Vagy az óceán, vagy Lola.
Százezred másodperc alatt döntöttem.
Óceán.
Egy picit közelebb suhantam a móló széléhez, elrugaszkodtam és ugrottam.
-Ne! - kiáltott fel Lola. Sajnáltam.
Azt hitte meghalok, de inkább az óceán alját sértettem meg egy kicsit, mert az öklömmel tompítottam a vízbe esésemet. 
A víz alján holt sötét volt, ha még ember lennék már rég nem élnék ilyen mélyen.
Hallottam amint Lola közelebb lép a part széléhez és a vizet kémleli.
Egy picit följebb úsztam, de annyira nem hogy kilátszódjak a vízből. 
Lolát magam mögött hagytam és csak úsztam az óceánban messze... messze.
És semmit nem tudtam. Hogy merre úszok és hogy miért pont erre.
Úgy 400 méterenként felúsztam a felszínre, de semmi egyéb miatt, csak hogy nagyjából tudjam merre  visz az agyam. 
Ebből látni, hogy még fiatalabb vámpír vagyok. 
Vámpír agyam mindig egyel előrébb tart, mint emberi agyam vagy akár gondolkodásom.
Ő már tudta hová tartok.
Pár száz kilóméter múlva egy parton kikászálódtam a vízből.Csuromvizesen és csapzottan.
Nem tudtam hol járok, de felismertem a helyet. 
Csak futottam. Egy rét felé tartottam, ahol tudom, hogy nem jó dolgok fognak történni.
Felértem a domb tetejére, és elém tárult a látvány. A rétet százezer apró kamilla- virág díszítette, és megannyi ibolya. Lélegzetelállító volt.
De aztán beugrott egy szomorú, és sivár. Harcolunk a Volturi ellen, de többen meg is halunk.
Ez nem, nem történhet meg! Soha.