19.réész!

Leesett az első hó. December 2. van. A sereg kevesebb, mint három nap múlva jön meg.
Minden percünket gyakorlással töltöttem , s persze Ethannel.
Éreztem, hogyha ő is veszik, én is. Minket egy lánc kapcsol össze.

A saját kisházunk ablakán leesem a lehulló hópelyheket. Eddig sohasem tudtam megfigyelni őket, de most minden egyes szilánkját láttam.

Renesmee a Cullen házban filmet néz, Jakob nevet rajta. Carlisle-ék tanácskoznak. A harcról.
Mást nem hallok... csak a harcot. Csak a halált és pusztulást..., meg hogy mi lesz ha..!

Ki kell innen szabadulnom, csak egy kicsit. Igen, nehéz saját magamat követnem, de mikor magammal hívom Ethant, akkor tudom hová tartok.
Nem kérdez semmit, csak örül, hogy velem tarthat. Persze, nem szóltam senkinek... majd rájönnek. Bár Alice ezt nem láthatta, mert hirtelen ötlet volt. De ez cseppet sem foglalkoztat.

Csak érzem, hogy szárnyalok. A régi otthonom felé száguldok, versenyautó szerű gyorsasággal.
Washington-ban előtörtek régi emlékeim, mikor megöltek.
Miközben a washingtoni erdőben száguldottam, hátam mögött Ethannel óriási düh lett rajtam urrá.

Meg akartam neki mutatni. Hol öltek meg, ki ölt meg. És miért? Utolsóra én sem tudok tisztességes válasszal szolgálni. De már nem is számított.
Egy éve nem jártam itt.. és akkor is csak egyszer. De rögvest odataláltam. A sikátor utcájának elején megálltam egy pillanatra és Ethan felé néztem, aki riadtan szemlélt.
-Itt öltek meg..engem! - mutatom körbe.
A sikátor egyik falánál még mindig érezni a saját vérem szagát és a sör undorító, facsaró szagát.
Furcsa volt idejönni. Magam sem értem, hogy miért épp ide jöttem.
Pár méterre a sikátortól meglátok egy rendőrségi tekercset, amin ez a szöveg található: NYOMOZÁSI TERÜLET!BELÉPNI TILOS!
Hirtelen látni akartam anyát, elbúcsúzni tőle. Megmondani neki, hogyha álmodhatnék róluk álmodnék. Róla és az öcsémről. Szegény kis Justin. Két hónap múlva lesz 7 éves.
A szalagot visszahelyeztem a földre és tovább nézelődtem.
-Miért tették?- beszél a hátam mögül Ethan.
Eszembe jut Dan.: Ez az ajándékot Drágaságom!
Mondta akkor.
-Nem tudom pontosan. De megtoroltam. Megérdemelték.- fortyogtam és elfogtak az indulatok.
Vajon, ha aznap nem ölnek meg és nem változtatnak át halhatatlanná mi lenne most velem? Dan csaja lennék, bálkirálynő az Bálok Éjszakáján, és pom pom lány? Lehetséges.
Rettenetesen lapos életem lenne. Akár egy igazi bálkirálynőnek.
De úgy tűnik én erre rendeltettem. Hogy vámpír legyek, bosszút álljak és a végén mégsem legyek örök életű.

Elmosolyodtam, amint ez mind eszembe jutott. Ez a múltam. A jövőm itt áll előttem. És retteg a holnaptól. Ahogyan én is.
Megfogom a kezét és egy puszit nyomok az arcára. Jó pár kilóméterrel lejjebb sétálunk, ahol "anya és az én" padom van, és lehúzom Ethant is a padra.
-Tudod anyukámmal mindig ezen a padon üldögéltem. Mikor még kicsi voltam. A Mi padunk volt. Csak a miénk. - suttogom úgy, hogy emberi füllel semmit nem hallana, sőt még én sem, azt amit mondok. Ethan magához von, én meg a fejére hajtom a fejem.
-Neked legalább vannak emlékeid.-mormolja ő.
Elönt a szomorúság.
-Meg itt kerestem meg a gyilkosaim nevét.- felelem kelletlenül.
-Hogy ölted meg őket? - nyom egy puszit a homlokomra és felhúz. Tovább sétálunk, egészen a waschingtoni nagy hídhoz.
-Csak Dannel vacakoltam órákig.. ő szenesre égett... és eltörtem mindenét- nagyon jó volt- aztán az óceánba vittem a holttestüket.
-És neked miért nincsenek emlékeid? Hiszen voltál gyerek is.. nem lehet, hogy nem voltál..-dadogtam össze-vissza az előző halk megjegyzése után kutatva.
-Igen, de Aro már akkor úgy nevelt, hogy ne ismerjem az embereket. És fejlesztette az erőmet. Gyerekkoromban. Nem volt jó. - húzza el a száját, de aztán felkacag és a folyóba hajít a korláton át.
Nekikészülök a becsapódásnak. A karjaimat előrenyújtom és megfeszítem, lábamat teljesen kinyújtom.
Az óceánnak kellemes enyhe hőfoka van. Egészen az aljáig nyomódom bele a az iszapba. Odalent meglát egy hal és ijedten iszkol el.
Felnyomom magam a víz tetejére és "áldühösen" nézek Ethan-re.
-Ugorj te is!- kiáltom kacagva.
Ethan nem tétovázik.
A hídról leveti magát, egy előre dupla szaltót dob és becsapódik mellettem a folyóba.
Együtt nevetünk.
Mindenen.
Hogy a világvége közben is boldogak tudunk lenni.
Megfogja a kezemet és csak sodródunk az árral.