20.réész! Utolsó!:(

A réten vagyunk. Az egész klán. Renesmee és  Jake felvertek egy sátrat. Bella és Edward szótlanul őket bámulja, Alice próbál minél messzebb menni tőlük, mert különben nem "lát".
Ethan Jasperrel és Emmettel gyűjt fát.... a holt vámpírok elégetéséhez. Esme és Carlisle csak egymás kezét szorongatják.

Elmosolyodom a hó láttán. Hanyatt vágom magam a hóban és kezemmel-lábammal ide-oda kalimpálok. Mikor felállok mégsem egy hóangyalt látok, hanem egy ördögöt. Renesmee nevetgél rajtam.
Pár bukfencet lejtek a hóban, aztán futásnak eredek kelet felé. Gondolkodni akarok egy kicsit anélkül, hogy hallanának..
Nem fognak se beszélni, se meghalni.. nem. Itt egyedül én fogok meghalni,ha kell. Senki más. Se Ethan.. senki.
Túl fogják élni.
-Katie! - szólított meg a hátam mögül Ethan, én meg összerezzentem.
Nem gondolkodtam most az egyszer. Ethan nyaka köré fontam a karomat és csókolni kezdtem. A nyakánál kezdtem, utána egyre lejjebb haladtam. Beadta a derekát, felnyögött , eldőltünk a fűben.
Ethan fölém tornyosult és megfosztott gyönyörű selyem ruhámtól. Én következtem. Egyesével harapdáltam le ingjéről a gombokat. Állatiasak voltunk és szerelmesek.

Pár száz méterre lépéseket hallottam. Ahh... Alice.
-Egy óránk van! - mondta egy csepp zavar nélkül. Pedig mind a ketten totál meztelenül feküdtünk előtte.
-Jövünk. - komorodott el Ethan arca, és boxerét felhúzta.
Mire odaértünk bűzlött minden a farkasszagtól.. megérkeztek Sam-ék. Megfogtam Ethan kezét, ő meg kajánul elvigyorodott és a nyakamba harapott finoman. Felsóhajtottam. És kővé dermedve vártam gyilkosaimat.

Fél óra elteltével már egyre jobban hallottuk a Volturik lépteit. Ethan arca eltorzult.
-Mi történik vele? - kérdeztem kétségbeesve, mikor láttam, hogy nem reagál.
-Jane! - fulladozott Edward. Aki belelátott a fejébe.
-Mit csinál vele? - álltam egészen közel hozzá. Edward rám pillantott,aztán Ethanre.
-Semmi különöset. - vonta meg a vállát Edward, de láttam, hogy Ethan egy óriásit bólintott Edwardnak.

A Volturik csak nagyon különleges helyzetekben jönnek ide. Ez is az volt. Különleges. Aro, Jane, Marcus, Caius és Alec.

-Szerbusztok Drága barátaim! Mindig oly'annyira meglep, hogy tudjátok mi történik... - kezdte Aro tisztelettudóan. Jane engem célzott meg, de Bella ellen esélye se volt. Teljes pajzsot varázsolt körénk.
-Üdvözlünk titeket! -szólt Carlisle kedvesen.- De nem tudjuk mit követtünk el.- tárta szét a karját Carlisle, és lopva Ethanre pillantott.
-Jajj, drága testvérem! - emelte kezeit a magasba Aro. Jane és a Volturi többi tagja hátrébb húzódott. Tehát ez az utolsó pár percem van?
Aro már csak pár méterre volt tőlünk.
-Mit tett?- sziszegtem a fogaim közt, és pirosban láttam mindent. Olyan méreg öntött el és türelmetlenség, mint még soha.
-Csalt.- húzódott vigyorra Caius ősöreg szája. - Ethan, elmondtad te a kedvesednek, hogy ki vagy te, mit tettél és, hogy mi a képességed? - sorolta Caius.
A számba haraptam.
-Óh.Tehát nem.! - szomorodott el egy pillanatra Aro. - Eltudja rejteni az érzelmeit. Változtathatja azokat, egyik pillanatban ölel utána öl.
-Ethan több vámpírt és halandót ölt meg, mint mi így együtt. - felelte Jane tárgyilagosan.
Tehát erról beszélt Ethan.. ezt a képességét fejlesztette kiskorától kezdve Aro. Elvicsorodtam és kimutattam fogam fehérjét.
-És te is rosszul viselkedtél ám Katie Cullen! - rázta meg Aro a mutatóujját. Visszaszámlálás indul..
-Mi a büntetésük Aro, ne zaklasd fel őket! - kérte Carlisle jóbarát stílusban Aro-tól.
-Katie Cullen nem teljesítette a Volturi felszólítását, Ethan megbízatást kapott, de nem teljesítette.- emelte fel a hangját Caius. Csak mondjátok már ki...
-A büntetésük: halál. - mosolyodott el Jane. Szinte kacagott. Megszorítottam Ethan kezét.
Egy kis zavaró cseppet véltem felfedezni a szememnél. De az lehetetlen! A vámpírok nem tudnak sírni.
-De. Csak senki nem volt eddig ilyen önfeláldozó..- suttogta Edward.
-Nem tett ilyen se Katie, se Ethan.- szólt közbe Rosalie.
Aro is már kezdte megelégelni a dolgot.
-Én felvállalom a tettemet! - rogytam térdre Aro lábánál. Mindenki rettegve nézett rám.
Én magam sem tudtam mit csinálok, de majd talán egy más életben boldog leszek Ethan-nel és örökké együtt leszünk.
-Ha ő nincs, én sem. - térdelt le mellém Ethan és megfogta a kezemet.
Tehát ő is kiszállt, nem akar többet itt létezni.
-Ez volt eddig a legegyszerűbb kivégzésünk!- kacagott fel Alec,Jannel együtt.
-Kérlek Aro, nem beszélhetnénk meg? - kérdezte Carlisle.
-A törvény, az törvény. - mondta Caius, ellentmondást nem tűrő hangon.
-Szeretlek Titeket!- suttogtam lehunyt szemmel magam elé, de meghallották. Síri csend honolt.
Ekkor Alec mögénk suhant, Jannel együtt.
Jane megbénított. Emlékeket mutatott. A halálom.. anya sír...
Tudtam mivel kínozta Jane Ethan-t, láthatta a halálomat! És tudta mindketten meghalunk.Örökre.
Utoljára megcsókoltam Ethant, utoljára ragyogtam.. aztán felsikítok.

19.réész!

Leesett az első hó. December 2. van. A sereg kevesebb, mint három nap múlva jön meg.
Minden percünket gyakorlással töltöttem , s persze Ethannel.
Éreztem, hogyha ő is veszik, én is. Minket egy lánc kapcsol össze.

A saját kisházunk ablakán leesem a lehulló hópelyheket. Eddig sohasem tudtam megfigyelni őket, de most minden egyes szilánkját láttam.

Renesmee a Cullen házban filmet néz, Jakob nevet rajta. Carlisle-ék tanácskoznak. A harcról.
Mást nem hallok... csak a harcot. Csak a halált és pusztulást..., meg hogy mi lesz ha..!

Ki kell innen szabadulnom, csak egy kicsit. Igen, nehéz saját magamat követnem, de mikor magammal hívom Ethant, akkor tudom hová tartok.
Nem kérdez semmit, csak örül, hogy velem tarthat. Persze, nem szóltam senkinek... majd rájönnek. Bár Alice ezt nem láthatta, mert hirtelen ötlet volt. De ez cseppet sem foglalkoztat.

Csak érzem, hogy szárnyalok. A régi otthonom felé száguldok, versenyautó szerű gyorsasággal.
Washington-ban előtörtek régi emlékeim, mikor megöltek.
Miközben a washingtoni erdőben száguldottam, hátam mögött Ethannel óriási düh lett rajtam urrá.

Meg akartam neki mutatni. Hol öltek meg, ki ölt meg. És miért? Utolsóra én sem tudok tisztességes válasszal szolgálni. De már nem is számított.
Egy éve nem jártam itt.. és akkor is csak egyszer. De rögvest odataláltam. A sikátor utcájának elején megálltam egy pillanatra és Ethan felé néztem, aki riadtan szemlélt.
-Itt öltek meg..engem! - mutatom körbe.
A sikátor egyik falánál még mindig érezni a saját vérem szagát és a sör undorító, facsaró szagát.
Furcsa volt idejönni. Magam sem értem, hogy miért épp ide jöttem.
Pár méterre a sikátortól meglátok egy rendőrségi tekercset, amin ez a szöveg található: NYOMOZÁSI TERÜLET!BELÉPNI TILOS!
Hirtelen látni akartam anyát, elbúcsúzni tőle. Megmondani neki, hogyha álmodhatnék róluk álmodnék. Róla és az öcsémről. Szegény kis Justin. Két hónap múlva lesz 7 éves.
A szalagot visszahelyeztem a földre és tovább nézelődtem.
-Miért tették?- beszél a hátam mögül Ethan.
Eszembe jut Dan.: Ez az ajándékot Drágaságom!
Mondta akkor.
-Nem tudom pontosan. De megtoroltam. Megérdemelték.- fortyogtam és elfogtak az indulatok.
Vajon, ha aznap nem ölnek meg és nem változtatnak át halhatatlanná mi lenne most velem? Dan csaja lennék, bálkirálynő az Bálok Éjszakáján, és pom pom lány? Lehetséges.
Rettenetesen lapos életem lenne. Akár egy igazi bálkirálynőnek.
De úgy tűnik én erre rendeltettem. Hogy vámpír legyek, bosszút álljak és a végén mégsem legyek örök életű.

Elmosolyodtam, amint ez mind eszembe jutott. Ez a múltam. A jövőm itt áll előttem. És retteg a holnaptól. Ahogyan én is.
Megfogom a kezét és egy puszit nyomok az arcára. Jó pár kilóméterrel lejjebb sétálunk, ahol "anya és az én" padom van, és lehúzom Ethant is a padra.
-Tudod anyukámmal mindig ezen a padon üldögéltem. Mikor még kicsi voltam. A Mi padunk volt. Csak a miénk. - suttogom úgy, hogy emberi füllel semmit nem hallana, sőt még én sem, azt amit mondok. Ethan magához von, én meg a fejére hajtom a fejem.
-Neked legalább vannak emlékeid.-mormolja ő.
Elönt a szomorúság.
-Meg itt kerestem meg a gyilkosaim nevét.- felelem kelletlenül.
-Hogy ölted meg őket? - nyom egy puszit a homlokomra és felhúz. Tovább sétálunk, egészen a waschingtoni nagy hídhoz.
-Csak Dannel vacakoltam órákig.. ő szenesre égett... és eltörtem mindenét- nagyon jó volt- aztán az óceánba vittem a holttestüket.
-És neked miért nincsenek emlékeid? Hiszen voltál gyerek is.. nem lehet, hogy nem voltál..-dadogtam össze-vissza az előző halk megjegyzése után kutatva.
-Igen, de Aro már akkor úgy nevelt, hogy ne ismerjem az embereket. És fejlesztette az erőmet. Gyerekkoromban. Nem volt jó. - húzza el a száját, de aztán felkacag és a folyóba hajít a korláton át.
Nekikészülök a becsapódásnak. A karjaimat előrenyújtom és megfeszítem, lábamat teljesen kinyújtom.
Az óceánnak kellemes enyhe hőfoka van. Egészen az aljáig nyomódom bele a az iszapba. Odalent meglát egy hal és ijedten iszkol el.
Felnyomom magam a víz tetejére és "áldühösen" nézek Ethan-re.
-Ugorj te is!- kiáltom kacagva.
Ethan nem tétovázik.
A hídról leveti magát, egy előre dupla szaltót dob és becsapódik mellettem a folyóba.
Együtt nevetünk.
Mindenen.
Hogy a világvége közben is boldogak tudunk lenni.
Megfogja a kezemet és csak sodródunk az árral.

Olvassátok el, nagyon megéri! :)
Az Újholdat olvashatjátok Edward szemszögéből!
http://newmoonedwardszemszogebol.blogspot.hu/
Boldog új évet!<3

18.réész! :)

Ethannel egész éjjel együtt voltunk. Azon az estén nem gondoltunk semmire. Csak egymásra.
Mi voltunk. Abban a 8 órában nem létezett se a Volturi, se Lola se senki.
-Szeretlek. - harapott bele finoman a nyakamba, hogy véletlenül se harapja el úgy.
Felnyögtem.
Eszembe jutott minden.A valóság.
-Mennünk kell! - gördültem le Ethan ágyékáról egy ezredmásodperc alatt.
Ő is felsóhajtott. Felállt az ágyból... ami hogy is mondjam, darabokban hevert.
Csak keserűen elmosolyodott és felém nyújtotta a fekete melegítő nadrágomat.
Persze még gatyát sem kéne hordanunk, de a Cullen család megtartotta  az efféle emberi dolgokat.

A Cullen házhoz futottunk, az ajtó előtt lelassítottam és beléptem.
Megcsapott a régen várt otthoni illat, amit tegnap nem tudtam kiélvezni.
A kandallót most rakták meg friss fával, Esme fél másodperce ült le a fotelbe.
-Sziasztok! - mosolyogtam rájuk. Esme,Carlisle, Emmett és Rosalie a kanapén helyezkedett el.
Alice és Jasper a lépcsőnél beszélgettek. Bella, Edward,Jake és Renesmee pedig állt.
Úgy tűnt csak ránk várnak.
-Mikor kezdjük el? - kérdeztem a kanapénak támaszkodva.Nekem ez volt az egyik kedvenc emberjátszási elhelyezkedésem. Jasper elindult felém Alice-szel:
-Ha nektek jó, akár már most elkezdhetjük.
Mindenki engem kémlelt. Óvatosan bólintottam.

Jake elment a farkasokért , mi addig kimentünk az erdőbe előkészülni a gyakorlásra.
Én kezdtem Esme-vel a tanulást. Nehezemre esett arra gondolni, hogy Esme az ellenségem, meg kell ölnöm.
De észbe kaptam, mikor belevájta a karmát a vállamba.
Felszisszentem és felordítottam.
Emlékeztem arra, hogy Jasper azt mondta nem szabad nyíltan támadni, ezért Esme lába között átcsusszantam és hátulról tekertem köré magam.Én nyertem!
-Jó. Elég lesz! - szólt ránk Jasper. Esme-vel megöleltük egymást és a többieket néztük tovább.
Rosalie és Emmett nagyon ügyesen harcoltak.. Emmett taktikája nem más, mint a puszta erő.
Alice és Edward harca volt a legviccesebb. Az egyikük a jövőbe lát, másikuk meg gondolatolvasó...
A farkasok síri csöndben nézték mögöttünk a harcot.
Renesmee Carlisle ellen próbálta ki erejét. Ő majdnem olyan erős, mint mi. De egy újszülött vámpír ellen esélye sem lenne.
Utolsónak megint én következtem. Ethannel. Tudtam, hogy nem véletlenül választotta nekem Jasper Ethant páromnak. Tesztelni akart. Ha Ethan ellenünk fordulna, meg bírnám ölni?Képes lennék rá?
Hát, ezen nem volt időm gondolkodni, ezért a harcra figyeltem.
Összeszedtem minden harci tudásomat, elképzeltem, ahogy néz.. néz és nem tudja rólam levenni a tekintetét.
-Azért ne bántsd! - heherészett Edward. Nagyon vicces .Pff. :)
Ethan csak állt velem szemben, nem tudott mit tenni. Megbénítottam. Elfutni elfuthatott volna, de nem látná merre megy.Nekünk, vámpíroknak létfontosságú a szemünk világa.
Ethant elsőként kigáncsoltam, aztán, mint valami kecses gazella, eltűntem a szeme elől.
Nem vette észre, hogy egy fa alatt áll.
Értetlenkedve nézelődött.
-Ez nem ér! - tárta szét a karját. Edward kíváncsian nézett rám, és Carlisle is. Mint ha nem láttak volna még ilyet.
Ezen elgondolkodtam. Lehet, hogy nem is láttak!
Megcsóváltam a fejem, s hang nélkül Ethan nyakába ereszkedtem. Ő meg összerezzent.
-Ez nagyon khm.. érdekes volt! - köhintett Jasper. Felvont szemöldökkel néztem rá, ő meg vissza. Ezek szerint vette a lapot, hogy ha kell megteszem. Ethan-nel szembe szállok.

Visszafelé sétáltunk.Ami tötyörgésnek tűnt, vámpír mércével nézve. Mi lehet még a "plusz" képességem?
Meg tudom tenni, hogy egy vámpír vagy ember csak rám koncentráljon.. mindent kizárva.
Ezaz!
Ezek szerint ebben benne van a másik is. Mindenki látott, csak Ethan nem! Hallani se hallott... a szagomat sem érezte.
Tehát nekem ilyen kettős erőm van?
-Igen. - mosolyodott el lágyan Edward a ki nem mondott kérdésemre válaszolva.
Visszamosolyogtam rá.
Akkor lesz mit fejlesztenem.
Hazafelé vettük az irányt, a farkasok meg mögöttünk csaholtak.
A sereg 5 nap múlva indul.Nincs idő semmire. A család minden.Minden.

17.réééész!:)

A tisztás közepén állva tudtam, hogy ez lesz AZ A HELY!
Ahol újra a Volturi elé kell állnunk.
-Katie, Kedvesem! - szólított meg Carlisle a hátam mögül. Annyira elkalandoztam, hogy nem is hallottam, hogy megjött a családom.
-Sajnálom.- néztem rájuk rettenetesen bűntudatot érezve.
Mindenki ott volt. Csak Renesmee meg Jake nem.
De Rosali és Emmett összefont kézzel engem lestek, Edwardék úgyszintén , Esme féltően, Carlisle biztosan, Alice csak ide-oda pislogott, Jasper meg őt figyelte....és. És Ethan meg szomorúan a földet bámulta.
-Ezt nem értem....- nézett rám Alice. És a többiekkel együtt vártam, hogy folytassa.- Miért csináltad? Megöltél valakit csak úgy.... és átjöttél ide. Miért pont..-ekkor elakadt a szava és olyan volt, mintha hályog fedné szemét. Mikor Alice a jövőbe lát, valahogy mindig kiráz a hideg.
-Ó. - mondták Edwarddal egyszerre. Ő meg Alice fejébe látott bele. Tehát rossz.
-Mi történt? - sietett Esme Alice elé. Mindenki ereiben megfagyott a nem létező vér , és csak vártunk.
-A Volturi. Ide jönnek. Egy hét múlva. Katie-re és Bellára fáj a foguk. De egy indokkal jönnek. - beszélt tökéletesen egyszerre Edward és Alice. 
Aztán csak Alice folytatta:
-Ethanért.
Megszűntem.
A lábam alól kicsúszott a föld és gondoltam, hogy mindjárt a földbe vájódom, de Ethan elkapott.
-Az én feladatom az, hogy vigyázzak rá! - mondta Ethan a szemembe nézve, aztán lágyan megcsókolt.
Hiányzott a csókja.
Ő hiányzott.
Persze láttam, hogy mögöttünk Edward Bellával kuncog. Ezt ő mondta Bellának.
De amikor azt a részt olvastam... halványlila gőzöm se' volt róla, hogy akár vámpírok léteznek. Nem, hogy pont ők.
Tehát a Volturik Anyáért és értem jönnek.
Felálltam Ethan karjából és a kezét az enyémre kulcsolta.
Mintha Bella is pont erre gondolt volna, egyszerre néztünk fel, egymás szemébe.
-Menjünk haza! - vontam meg a vállam. Mindenki egyet értett. Túl sokat voltunk távol otthonról.
Ja, és kb. 700km-t kell futnunk!
Haza felé futottunk. Én Ethannel a Nyugati-erdő felé, Esme,Carlisle pár száz méterrel arrébb futottak tőlünk, Rosalie, Emmett, Alice és Jasper az Északi határon kacskaringóztak. Bella és Edward meg előttünk futottak pár kilóméterrel.
Csak gondolkodni tudtam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyan tudnám őket megmenteni.
Alice azt mondta egy hetünk van. Addig minden harcitechnikát magamba kell tömni, és fejlesztenem kell az erőmet.
Mikor hazaértünk még egy kis ideig beszélgettünk, elmeséltem az egész sztorit. Bár a nagy részét Alice meg Edward mesélte. 
Bár, azt én sem tudtam megmagyarázni, hogy azt a fiút tulajdonképpen miért öltem meg..
Tudtam, hogy nagyon rosszat tettem vele. Tehát ezzel jár az emberölés. Edwardnak nem volt igaza soha. Van lelkünk. Mert akkor nem éreznék bűntudatot.
Meg Lola is. Látott. Bár. Nem tudom. Sajnos nem gondolatolvasás lett a képességem.
Ethannel rögtön a kis házunkba mentünk. Hátulról átkulcsolta a derekamat és úgy csókolt.
Elhúztam az ágyhoz, és onnantól egy mesebeli álom részévé váltunk... 

16.rééész! (sajnálom, hogy ennyit késtem vele)

Ezt a hangot már hallottam. Nagyon régen. Pontosabban a halálom napján.
Teljesen lefagytam, a lány meg a hátam mögött  egyre közelebb lépkedett.
Lola volt. Az én volt legeslegjobb barátnőm.
Már csak  5 arasznyira volt tőlem. 
Nem tudtam mit tegyek.
Féltem.Most volt másodjára vámpíréletemben, ráadásul mind a két félelem ma.

-Hé! Ugye nem akarsz leugrani? - lépett még közelebb, nekem meg a lelkemig hatolt a hangja. Emlékeztem rá. Ő adott a halálom napján egy BFF-es gyönyörű nyakláncot, amit a Cullen-házban  őrzök.
-Nem. - válaszoltam halott, de csengő hangon. Nem tudom, hogyan történt, de egy ezred másodperc alatt mellém került és mind a ketten a betonkikötő szélén álltunk.
-Öcsém! - ámult el teljesen, és nem tudta levenni a szemét rólam. Nem ismerhetett fel! Annyit változtam...
-Te... te...te vagy az? -nyúlt felém, de végül vissza kapta a kezét, mintha félne, hogyha hozzám ér eltűnök, akár egy látomás. De én ott voltam. ÉS látott.
-Ki? - próbáltam elmásítani még inkább a hangomat. Ebből az lett, hogy szinte ugyanolyan hangom lett, mint mikor halandó lettem.
-Katie te vagy az? - leste az arcomat és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le csontos arcán.
Legszívesebben újra a karjába vetettem volna magam. De nem ugyanaz voltam, és iszonyúan féltem.
Bár nem éreztem szomjúságot. Csak egy nagy gombócot a torkomban.
A vámpírok nem tudnak sírni! 
-Nem. Én... - nyeltem egy nagyot . Aztán elgondolkodtam rajta, hogy mit tudnék tenni.
Vagy az óceán, vagy Lola.
Százezred másodperc alatt döntöttem.
Óceán.
Egy picit közelebb suhantam a móló széléhez, elrugaszkodtam és ugrottam.
-Ne! - kiáltott fel Lola. Sajnáltam.
Azt hitte meghalok, de inkább az óceán alját sértettem meg egy kicsit, mert az öklömmel tompítottam a vízbe esésemet. 
A víz alján holt sötét volt, ha még ember lennék már rég nem élnék ilyen mélyen.
Hallottam amint Lola közelebb lép a part széléhez és a vizet kémleli.
Egy picit följebb úsztam, de annyira nem hogy kilátszódjak a vízből. 
Lolát magam mögött hagytam és csak úsztam az óceánban messze... messze.
És semmit nem tudtam. Hogy merre úszok és hogy miért pont erre.
Úgy 400 méterenként felúsztam a felszínre, de semmi egyéb miatt, csak hogy nagyjából tudjam merre  visz az agyam. 
Ebből látni, hogy még fiatalabb vámpír vagyok. 
Vámpír agyam mindig egyel előrébb tart, mint emberi agyam vagy akár gondolkodásom.
Ő már tudta hová tartok.
Pár száz kilóméter múlva egy parton kikászálódtam a vízből.Csuromvizesen és csapzottan.
Nem tudtam hol járok, de felismertem a helyet. 
Csak futottam. Egy rét felé tartottam, ahol tudom, hogy nem jó dolgok fognak történni.
Felértem a domb tetejére, és elém tárult a látvány. A rétet százezer apró kamilla- virág díszítette, és megannyi ibolya. Lélegzetelállító volt.
De aztán beugrott egy szomorú, és sivár. Harcolunk a Volturi ellen, de többen meg is halunk.
Ez nem, nem történhet meg! Soha. 

15.rééééééész!:)

Az út csendesen telt. Ethan is gondolkozott, én is gondolkodtam. De nem valószínű, hogy minde a ketten ugyanazon.
Mikor elhaladtunk a Forks tábla mellett, teljesen megnyugodtam. Lehet, hogy ez az otthon varázsa.  Beletapostam a gázba.
Mikor felhajtottunk a kis ösvényre, ami a házhoz vezet , Carlisle-ék akkor suhantak ki az ajtón.
Az egész család ott volt. Nem tudtam eltitkolni az érzéseimet, rögtön feltéptem az ajtót és Bella karjába vetettem magamat.
-Mi történt? - kérdezte a hajamba suttogva. Elengedtem, és csak a fejemet ráztam.
Tudtam, hogy Alice tudja mi fog történni. Legalábbis mit terveznek.
-Mit tudunk tenni?- kérdezte Rosalie, aki nagyon aggódó pillantással illette Ethan-t , aki addigra kiszállt a kocsiból és a kezemet markolászta.
Alice nem szólt semmit, ő tudta, hogy semmit sem tehetünk. Ethan-ért jönnek a Volturik.
-De nem lehet, hogy őket nem érdekli... az ilyesmi! - suttogtam, és felemeltem a kezünket Ethannel.
A szemében csalódottságot láttam, és szeretetet.
Aztán Edward arcába néztem, aki csak Bella mellett állt csendesen.. és a földre szegezte a pillantását.
Nekem meg elhatolt a tudatomig, hogy ennyi. Ethan-nel soha nem lehetünk együtt, miattuk.
Csak arra tudtam gondolni, hogy a Volturi Ethan égő vámpírteste körül áll és nevet. Látásom bevörösödött, elöntött a méreg. Vérvörösben láttam mindent. Torkomból állatias morgás tört fel.
És csak arra tudtam gondolni, hogy bosszút kell állnom, és a családomat kell védenem!

Észbe kaptam, hogy ez nem igaz. Ethan még a kezemet fogja és mellettem áll kétkedő pillantással.
-Katie, jól vagy? - lépett felém egyet Carlisle. Nagyot sóhajtottam és bólintottam.

A házban Emett és Jasper valami  baseball meccset néztek, Esme vacsorát csinált Jacobnak és Renesmee-nek, akik a konyhában beszélgettek.
Mindenki óriási öleléssel üdvözölt, igen egy irtózatosan büdös és forró test is megölelt. Jacob.
A kanapén ülve próbálták elterelni a figyelmemet, hogy milyen az egyetem.. stb.
De persze semmi esélyük nem volt rá.
Tudtam, hogy nem fogom így bírni, most sem szóltam hozzá semmihez, csak ha épp hozzám szóltak.
-Elmegyek! - pattantam fel hirtelen, és már az ajtónál is voltam.
Mindenki döbbenten nézett rám, még Edward is. Mert nem tudhatta mire gondolok, teljesen másra gondoltam.
-Vadászni megy. - jelentette be Edward. Igen, csak még nem tudja mire.
Ethan aggódva lesett , végül felállt és megfogta a kezemet.
-Veled mehetek? 
Nem bíztam a hangomban, ezért csak a fejemet ingattam, jelezve, hogy nem.
Felsóhajtott, én meg megcsókoltam.
Éreztem , hogy a többiek minket néztem, de csöppet sem érdekelt. Egyre intenzívebben csókolt. Nem akartam elengedni, de végül mikor bekapcsolódott újra a TV Ethan kuncogva eltolt magától.
Csak intettem egyet, és már ki is ugrottam a sötétbe. 
Ám ekkor már nem rejtegettem dühömet, egy óriásit hördültem és megint elöntött az a méreg, amit eddig még csak ma este tapasztaltam.
Tudtam, hogy engem is meg akarnak ölni, de nem annyira, mint Ethan-t.
Újra elvicsorodtam, és Jacksonville város belső részébe vettem az irányt.
Olyan voltam, mint egy radar. Iránytűs radar, ami mindjárt robban.

Tudtam, hogy nincs olyan, aki lenyugtathatna, belőlem most jött elő az újszülött.
A város külső mozija mellett megálltam és vártam.
A szemem még izzott, de le kellett magamat csillapítani.
Tudom, hogy Alice mostanra már meglátta mit akarok, és már Jacksonville felé tartanak, de nem érdekel.
És pont amikor ezen gondolkodtam egy fiatal 18 év körüli srác lépett ki egyedül a moziból.
Elővette a rezgő mobilját, és arról magyarázott, hogy: Kicsim! Öt perc és ott leszek a kocsidnál. Ugye azon az utcán álltál meg?
Én meg kaptam az alkalmon, mert a sötét utca irányába indult el.
Vártam, az emberek egyre kevesebben voltak a mozi körül. Pont elértem az utolsó vetítést. Két perccel később bezárták az ajtókat, és csak az éjjeli világítás maradt meg a pár méternyire haladó srác.
Tökéletes, pont a kikötő felé sétált.
Újra felhördültem, de mire megperdült eltűntem a szeme elől és az egyik ház sarkában bújtam el.
Pár percig nézelődött, de nem láthatott mást, csak a korom sötétet és a mozi messzi fényeit.
Újra megindult, én meg utána suhantam és elrohantam mellette. 
Ameddigre felfogta volna, hogy mi történt megint eltűntem.
Erre már rohanni kezdett, az éj sötétben maximum az ember az orráig látott el. És ő ember.
Ide-oda forgolódott, miközben rohant.
Már egészen a kikötőnél jártunk, mert mindenhol  csónakok, jachtok vettek körül. 
Újra elsuhantam előtte , majd megbújtam egy csónak mögött, mire rettentő gyorsan kezdett rohanni a tenger  felé. Egyenesen szaladt, hátrafelé nézve, és csak mikor az út szélére ért , akkor jött rá, hogy alatta ott van a tenger. Egyensúlyozva próbált nem belezuhanni az óceánba.
Újra mindkét lábával a betonon állt és csak rettenetet láttam  a szemében:
-Mit akar?
Ekkor előléptem a sötétből, neki meg leesett az álla. Persze, nem gondolta volna, hogy egy emberek számára gyönyörű nő akarja megenni. Nem mellesleg vámpír nő.
Elvicsorodtam és felkaptam a nyakánál fogva. Hörögve ütötte a kezemet. Mikor már pillanatokra volt csak a fulladástól ,eresztettem a szorításomon és a földhöz vágtam.
Óriási reccsenéssel ért földet.
-Kérem! Itt van minden pénzem, mit akar? - kotorta elő a pénztárcáját a hátsó farmerzsebéből. 
A földön kúszva elém tolta.
Csak bele rúgtam a tárcába, az meg minden gond nélkül az óceánba esett.
-Vacsorát! - hörögtem, felkaptam a fiút és azzal a mozdulattal az óceánba hajítottam.
Pár másodperc után fulladozva fellökte magát a felszínre.
Óriási dörgések hallatszottak, mire az eső is szakadni kezdett.
Elnevettem magam, és én is az óceánba ugrottam.
A fiú próbált elmenekülni, de bármiféle erőfeszítés nélkül utána úsztam.
-Ne! Ki maga? - csapkodott erőtlenül a vízben, miközben én felé közeledtem cápa módjára.
Azt hittem vámpírként nehezebb lesz az úszás, de semmi gondot nem jelentett, ugyanolyan gyors voltam,mint a szárazföldön.
-Katie Cullen. 
Majd egy szempillantás alatt a fiú alá úsztam és lehúztam a mélybe.
Kb. 12 méter mélyre úsztam le vele, de semmi változást nem találtam. Ugyanúgy láttam a víz alján, mint eddig. 
De a fiúval más volt a helyzet. Levegő özönlött be a tüdejébe, és szíve úgy vert, mint egy repülő propellere.
Végül meguntam a lefelé való úszást, és felvittem a felszínre. Pár percig nem mutatott semmi életjelet, de éreztem még ahogy a szíve ver, végül meg kapkodva elkezdett levegőt venni s kinyitotta a szemeit.
-Jót pancsoltunk , nem?- vájtam bele a körmeimet a karjába. Amaz meg felordított. Cápák gyűltek körénk, de csak messze, mert féltek tőlem.
-Mi a neved? - húztam vissza a móló felé. Őt csak ernyedten húztam magam után.
-Spencer.... Spencer Game...-  koccantak össze a fogai.
Belevájtam a körmeimet a betonmólóba és elkezdtem magunkat felhúzni. Először őt dobtam fel a mólóra. Spencer meg nagy reccsenéssel ért földet. Eltörte a jobb karját. De ez nem gátolta meg a menekülésben. Lassan másztam fel, hagytam kicsit had futkosson. Mert mi most macska-egér játékot játszunk.
Elkezdett a mozi felé futni:
-Segítség! Kérem segítsenek! 
Utána eredtem, és egy ezredmásodperc alatt beértem. A koponyájánál fogva felemeltem és a mozi falába vágtam. Egy állkapocs is eltört.És vérzett az egész feje, meg a karja.
A mozin egy karcolás se látszott.
A térdeire rogyott, én meg teljesen megőrültem a vére illatától.
Felhördültem és a kezébe haraptam. Vére ínycsiklandó volt, ezerszer jobb ,mint az állatvér.
Teste fehér hullaként esett a földre. 
Dühöm nagyjából elszállt. 
Tudtam, hogy a családom egy része már az erdőben fut, ezért felkaptam a hullát és behajítottam az óceánba. A cápák azonnal lecsaptak rá.
A  móló elején állva a cápákat lestem. Ám ekkor megszólított valaki.
De nem volt ismerős hang , végül elgondolkodtam. Rémlett. De nem vámpíréletemből, hanem nagyon is az emberi életemből.