Olvassátok el, nagyon megéri! :)
Az Újholdat olvashatjátok Edward szemszögéből!
http://newmoonedwardszemszogebol.blogspot.hu/
Boldog új évet!<3

18.réész! :)

Ethannel egész éjjel együtt voltunk. Azon az estén nem gondoltunk semmire. Csak egymásra.
Mi voltunk. Abban a 8 órában nem létezett se a Volturi, se Lola se senki.
-Szeretlek. - harapott bele finoman a nyakamba, hogy véletlenül se harapja el úgy.
Felnyögtem.
Eszembe jutott minden.A valóság.
-Mennünk kell! - gördültem le Ethan ágyékáról egy ezredmásodperc alatt.
Ő is felsóhajtott. Felállt az ágyból... ami hogy is mondjam, darabokban hevert.
Csak keserűen elmosolyodott és felém nyújtotta a fekete melegítő nadrágomat.
Persze még gatyát sem kéne hordanunk, de a Cullen család megtartotta  az efféle emberi dolgokat.

A Cullen házhoz futottunk, az ajtó előtt lelassítottam és beléptem.
Megcsapott a régen várt otthoni illat, amit tegnap nem tudtam kiélvezni.
A kandallót most rakták meg friss fával, Esme fél másodperce ült le a fotelbe.
-Sziasztok! - mosolyogtam rájuk. Esme,Carlisle, Emmett és Rosalie a kanapén helyezkedett el.
Alice és Jasper a lépcsőnél beszélgettek. Bella, Edward,Jake és Renesmee pedig állt.
Úgy tűnt csak ránk várnak.
-Mikor kezdjük el? - kérdeztem a kanapénak támaszkodva.Nekem ez volt az egyik kedvenc emberjátszási elhelyezkedésem. Jasper elindult felém Alice-szel:
-Ha nektek jó, akár már most elkezdhetjük.
Mindenki engem kémlelt. Óvatosan bólintottam.

Jake elment a farkasokért , mi addig kimentünk az erdőbe előkészülni a gyakorlásra.
Én kezdtem Esme-vel a tanulást. Nehezemre esett arra gondolni, hogy Esme az ellenségem, meg kell ölnöm.
De észbe kaptam, mikor belevájta a karmát a vállamba.
Felszisszentem és felordítottam.
Emlékeztem arra, hogy Jasper azt mondta nem szabad nyíltan támadni, ezért Esme lába között átcsusszantam és hátulról tekertem köré magam.Én nyertem!
-Jó. Elég lesz! - szólt ránk Jasper. Esme-vel megöleltük egymást és a többieket néztük tovább.
Rosalie és Emmett nagyon ügyesen harcoltak.. Emmett taktikája nem más, mint a puszta erő.
Alice és Edward harca volt a legviccesebb. Az egyikük a jövőbe lát, másikuk meg gondolatolvasó...
A farkasok síri csöndben nézték mögöttünk a harcot.
Renesmee Carlisle ellen próbálta ki erejét. Ő majdnem olyan erős, mint mi. De egy újszülött vámpír ellen esélye sem lenne.
Utolsónak megint én következtem. Ethannel. Tudtam, hogy nem véletlenül választotta nekem Jasper Ethant páromnak. Tesztelni akart. Ha Ethan ellenünk fordulna, meg bírnám ölni?Képes lennék rá?
Hát, ezen nem volt időm gondolkodni, ezért a harcra figyeltem.
Összeszedtem minden harci tudásomat, elképzeltem, ahogy néz.. néz és nem tudja rólam levenni a tekintetét.
-Azért ne bántsd! - heherészett Edward. Nagyon vicces .Pff. :)
Ethan csak állt velem szemben, nem tudott mit tenni. Megbénítottam. Elfutni elfuthatott volna, de nem látná merre megy.Nekünk, vámpíroknak létfontosságú a szemünk világa.
Ethant elsőként kigáncsoltam, aztán, mint valami kecses gazella, eltűntem a szeme elől.
Nem vette észre, hogy egy fa alatt áll.
Értetlenkedve nézelődött.
-Ez nem ér! - tárta szét a karját. Edward kíváncsian nézett rám, és Carlisle is. Mint ha nem láttak volna még ilyet.
Ezen elgondolkodtam. Lehet, hogy nem is láttak!
Megcsóváltam a fejem, s hang nélkül Ethan nyakába ereszkedtem. Ő meg összerezzent.
-Ez nagyon khm.. érdekes volt! - köhintett Jasper. Felvont szemöldökkel néztem rá, ő meg vissza. Ezek szerint vette a lapot, hogy ha kell megteszem. Ethan-nel szembe szállok.

Visszafelé sétáltunk.Ami tötyörgésnek tűnt, vámpír mércével nézve. Mi lehet még a "plusz" képességem?
Meg tudom tenni, hogy egy vámpír vagy ember csak rám koncentráljon.. mindent kizárva.
Ezaz!
Ezek szerint ebben benne van a másik is. Mindenki látott, csak Ethan nem! Hallani se hallott... a szagomat sem érezte.
Tehát nekem ilyen kettős erőm van?
-Igen. - mosolyodott el lágyan Edward a ki nem mondott kérdésemre válaszolva.
Visszamosolyogtam rá.
Akkor lesz mit fejlesztenem.
Hazafelé vettük az irányt, a farkasok meg mögöttünk csaholtak.
A sereg 5 nap múlva indul.Nincs idő semmire. A család minden.Minden.

17.réééész!:)

A tisztás közepén állva tudtam, hogy ez lesz AZ A HELY!
Ahol újra a Volturi elé kell állnunk.
-Katie, Kedvesem! - szólított meg Carlisle a hátam mögül. Annyira elkalandoztam, hogy nem is hallottam, hogy megjött a családom.
-Sajnálom.- néztem rájuk rettenetesen bűntudatot érezve.
Mindenki ott volt. Csak Renesmee meg Jake nem.
De Rosali és Emmett összefont kézzel engem lestek, Edwardék úgyszintén , Esme féltően, Carlisle biztosan, Alice csak ide-oda pislogott, Jasper meg őt figyelte....és. És Ethan meg szomorúan a földet bámulta.
-Ezt nem értem....- nézett rám Alice. És a többiekkel együtt vártam, hogy folytassa.- Miért csináltad? Megöltél valakit csak úgy.... és átjöttél ide. Miért pont..-ekkor elakadt a szava és olyan volt, mintha hályog fedné szemét. Mikor Alice a jövőbe lát, valahogy mindig kiráz a hideg.
-Ó. - mondták Edwarddal egyszerre. Ő meg Alice fejébe látott bele. Tehát rossz.
-Mi történt? - sietett Esme Alice elé. Mindenki ereiben megfagyott a nem létező vér , és csak vártunk.
-A Volturi. Ide jönnek. Egy hét múlva. Katie-re és Bellára fáj a foguk. De egy indokkal jönnek. - beszélt tökéletesen egyszerre Edward és Alice. 
Aztán csak Alice folytatta:
-Ethanért.
Megszűntem.
A lábam alól kicsúszott a föld és gondoltam, hogy mindjárt a földbe vájódom, de Ethan elkapott.
-Az én feladatom az, hogy vigyázzak rá! - mondta Ethan a szemembe nézve, aztán lágyan megcsókolt.
Hiányzott a csókja.
Ő hiányzott.
Persze láttam, hogy mögöttünk Edward Bellával kuncog. Ezt ő mondta Bellának.
De amikor azt a részt olvastam... halványlila gőzöm se' volt róla, hogy akár vámpírok léteznek. Nem, hogy pont ők.
Tehát a Volturik Anyáért és értem jönnek.
Felálltam Ethan karjából és a kezét az enyémre kulcsolta.
Mintha Bella is pont erre gondolt volna, egyszerre néztünk fel, egymás szemébe.
-Menjünk haza! - vontam meg a vállam. Mindenki egyet értett. Túl sokat voltunk távol otthonról.
Ja, és kb. 700km-t kell futnunk!
Haza felé futottunk. Én Ethannel a Nyugati-erdő felé, Esme,Carlisle pár száz méterrel arrébb futottak tőlünk, Rosalie, Emmett, Alice és Jasper az Északi határon kacskaringóztak. Bella és Edward meg előttünk futottak pár kilóméterrel.
Csak gondolkodni tudtam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyan tudnám őket megmenteni.
Alice azt mondta egy hetünk van. Addig minden harcitechnikát magamba kell tömni, és fejlesztenem kell az erőmet.
Mikor hazaértünk még egy kis ideig beszélgettünk, elmeséltem az egész sztorit. Bár a nagy részét Alice meg Edward mesélte. 
Bár, azt én sem tudtam megmagyarázni, hogy azt a fiút tulajdonképpen miért öltem meg..
Tudtam, hogy nagyon rosszat tettem vele. Tehát ezzel jár az emberölés. Edwardnak nem volt igaza soha. Van lelkünk. Mert akkor nem éreznék bűntudatot.
Meg Lola is. Látott. Bár. Nem tudom. Sajnos nem gondolatolvasás lett a képességem.
Ethannel rögtön a kis házunkba mentünk. Hátulról átkulcsolta a derekamat és úgy csókolt.
Elhúztam az ágyhoz, és onnantól egy mesebeli álom részévé váltunk... 

16.rééész! (sajnálom, hogy ennyit késtem vele)

Ezt a hangot már hallottam. Nagyon régen. Pontosabban a halálom napján.
Teljesen lefagytam, a lány meg a hátam mögött  egyre közelebb lépkedett.
Lola volt. Az én volt legeslegjobb barátnőm.
Már csak  5 arasznyira volt tőlem. 
Nem tudtam mit tegyek.
Féltem.Most volt másodjára vámpíréletemben, ráadásul mind a két félelem ma.

-Hé! Ugye nem akarsz leugrani? - lépett még közelebb, nekem meg a lelkemig hatolt a hangja. Emlékeztem rá. Ő adott a halálom napján egy BFF-es gyönyörű nyakláncot, amit a Cullen-házban  őrzök.
-Nem. - válaszoltam halott, de csengő hangon. Nem tudom, hogyan történt, de egy ezred másodperc alatt mellém került és mind a ketten a betonkikötő szélén álltunk.
-Öcsém! - ámult el teljesen, és nem tudta levenni a szemét rólam. Nem ismerhetett fel! Annyit változtam...
-Te... te...te vagy az? -nyúlt felém, de végül vissza kapta a kezét, mintha félne, hogyha hozzám ér eltűnök, akár egy látomás. De én ott voltam. ÉS látott.
-Ki? - próbáltam elmásítani még inkább a hangomat. Ebből az lett, hogy szinte ugyanolyan hangom lett, mint mikor halandó lettem.
-Katie te vagy az? - leste az arcomat és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le csontos arcán.
Legszívesebben újra a karjába vetettem volna magam. De nem ugyanaz voltam, és iszonyúan féltem.
Bár nem éreztem szomjúságot. Csak egy nagy gombócot a torkomban.
A vámpírok nem tudnak sírni! 
-Nem. Én... - nyeltem egy nagyot . Aztán elgondolkodtam rajta, hogy mit tudnék tenni.
Vagy az óceán, vagy Lola.
Százezred másodperc alatt döntöttem.
Óceán.
Egy picit közelebb suhantam a móló széléhez, elrugaszkodtam és ugrottam.
-Ne! - kiáltott fel Lola. Sajnáltam.
Azt hitte meghalok, de inkább az óceán alját sértettem meg egy kicsit, mert az öklömmel tompítottam a vízbe esésemet. 
A víz alján holt sötét volt, ha még ember lennék már rég nem élnék ilyen mélyen.
Hallottam amint Lola közelebb lép a part széléhez és a vizet kémleli.
Egy picit följebb úsztam, de annyira nem hogy kilátszódjak a vízből. 
Lolát magam mögött hagytam és csak úsztam az óceánban messze... messze.
És semmit nem tudtam. Hogy merre úszok és hogy miért pont erre.
Úgy 400 méterenként felúsztam a felszínre, de semmi egyéb miatt, csak hogy nagyjából tudjam merre  visz az agyam. 
Ebből látni, hogy még fiatalabb vámpír vagyok. 
Vámpír agyam mindig egyel előrébb tart, mint emberi agyam vagy akár gondolkodásom.
Ő már tudta hová tartok.
Pár száz kilóméter múlva egy parton kikászálódtam a vízből.Csuromvizesen és csapzottan.
Nem tudtam hol járok, de felismertem a helyet. 
Csak futottam. Egy rét felé tartottam, ahol tudom, hogy nem jó dolgok fognak történni.
Felértem a domb tetejére, és elém tárult a látvány. A rétet százezer apró kamilla- virág díszítette, és megannyi ibolya. Lélegzetelállító volt.
De aztán beugrott egy szomorú, és sivár. Harcolunk a Volturi ellen, de többen meg is halunk.
Ez nem, nem történhet meg! Soha. 

15.rééééééész!:)

Az út csendesen telt. Ethan is gondolkozott, én is gondolkodtam. De nem valószínű, hogy minde a ketten ugyanazon.
Mikor elhaladtunk a Forks tábla mellett, teljesen megnyugodtam. Lehet, hogy ez az otthon varázsa.  Beletapostam a gázba.
Mikor felhajtottunk a kis ösvényre, ami a házhoz vezet , Carlisle-ék akkor suhantak ki az ajtón.
Az egész család ott volt. Nem tudtam eltitkolni az érzéseimet, rögtön feltéptem az ajtót és Bella karjába vetettem magamat.
-Mi történt? - kérdezte a hajamba suttogva. Elengedtem, és csak a fejemet ráztam.
Tudtam, hogy Alice tudja mi fog történni. Legalábbis mit terveznek.
-Mit tudunk tenni?- kérdezte Rosalie, aki nagyon aggódó pillantással illette Ethan-t , aki addigra kiszállt a kocsiból és a kezemet markolászta.
Alice nem szólt semmit, ő tudta, hogy semmit sem tehetünk. Ethan-ért jönnek a Volturik.
-De nem lehet, hogy őket nem érdekli... az ilyesmi! - suttogtam, és felemeltem a kezünket Ethannel.
A szemében csalódottságot láttam, és szeretetet.
Aztán Edward arcába néztem, aki csak Bella mellett állt csendesen.. és a földre szegezte a pillantását.
Nekem meg elhatolt a tudatomig, hogy ennyi. Ethan-nel soha nem lehetünk együtt, miattuk.
Csak arra tudtam gondolni, hogy a Volturi Ethan égő vámpírteste körül áll és nevet. Látásom bevörösödött, elöntött a méreg. Vérvörösben láttam mindent. Torkomból állatias morgás tört fel.
És csak arra tudtam gondolni, hogy bosszút kell állnom, és a családomat kell védenem!

Észbe kaptam, hogy ez nem igaz. Ethan még a kezemet fogja és mellettem áll kétkedő pillantással.
-Katie, jól vagy? - lépett felém egyet Carlisle. Nagyot sóhajtottam és bólintottam.

A házban Emett és Jasper valami  baseball meccset néztek, Esme vacsorát csinált Jacobnak és Renesmee-nek, akik a konyhában beszélgettek.
Mindenki óriási öleléssel üdvözölt, igen egy irtózatosan büdös és forró test is megölelt. Jacob.
A kanapén ülve próbálták elterelni a figyelmemet, hogy milyen az egyetem.. stb.
De persze semmi esélyük nem volt rá.
Tudtam, hogy nem fogom így bírni, most sem szóltam hozzá semmihez, csak ha épp hozzám szóltak.
-Elmegyek! - pattantam fel hirtelen, és már az ajtónál is voltam.
Mindenki döbbenten nézett rám, még Edward is. Mert nem tudhatta mire gondolok, teljesen másra gondoltam.
-Vadászni megy. - jelentette be Edward. Igen, csak még nem tudja mire.
Ethan aggódva lesett , végül felállt és megfogta a kezemet.
-Veled mehetek? 
Nem bíztam a hangomban, ezért csak a fejemet ingattam, jelezve, hogy nem.
Felsóhajtott, én meg megcsókoltam.
Éreztem , hogy a többiek minket néztem, de csöppet sem érdekelt. Egyre intenzívebben csókolt. Nem akartam elengedni, de végül mikor bekapcsolódott újra a TV Ethan kuncogva eltolt magától.
Csak intettem egyet, és már ki is ugrottam a sötétbe. 
Ám ekkor már nem rejtegettem dühömet, egy óriásit hördültem és megint elöntött az a méreg, amit eddig még csak ma este tapasztaltam.
Tudtam, hogy engem is meg akarnak ölni, de nem annyira, mint Ethan-t.
Újra elvicsorodtam, és Jacksonville város belső részébe vettem az irányt.
Olyan voltam, mint egy radar. Iránytűs radar, ami mindjárt robban.

Tudtam, hogy nincs olyan, aki lenyugtathatna, belőlem most jött elő az újszülött.
A város külső mozija mellett megálltam és vártam.
A szemem még izzott, de le kellett magamat csillapítani.
Tudom, hogy Alice mostanra már meglátta mit akarok, és már Jacksonville felé tartanak, de nem érdekel.
És pont amikor ezen gondolkodtam egy fiatal 18 év körüli srác lépett ki egyedül a moziból.
Elővette a rezgő mobilját, és arról magyarázott, hogy: Kicsim! Öt perc és ott leszek a kocsidnál. Ugye azon az utcán álltál meg?
Én meg kaptam az alkalmon, mert a sötét utca irányába indult el.
Vártam, az emberek egyre kevesebben voltak a mozi körül. Pont elértem az utolsó vetítést. Két perccel később bezárták az ajtókat, és csak az éjjeli világítás maradt meg a pár méternyire haladó srác.
Tökéletes, pont a kikötő felé sétált.
Újra felhördültem, de mire megperdült eltűntem a szeme elől és az egyik ház sarkában bújtam el.
Pár percig nézelődött, de nem láthatott mást, csak a korom sötétet és a mozi messzi fényeit.
Újra megindult, én meg utána suhantam és elrohantam mellette. 
Ameddigre felfogta volna, hogy mi történt megint eltűntem.
Erre már rohanni kezdett, az éj sötétben maximum az ember az orráig látott el. És ő ember.
Ide-oda forgolódott, miközben rohant.
Már egészen a kikötőnél jártunk, mert mindenhol  csónakok, jachtok vettek körül. 
Újra elsuhantam előtte , majd megbújtam egy csónak mögött, mire rettentő gyorsan kezdett rohanni a tenger  felé. Egyenesen szaladt, hátrafelé nézve, és csak mikor az út szélére ért , akkor jött rá, hogy alatta ott van a tenger. Egyensúlyozva próbált nem belezuhanni az óceánba.
Újra mindkét lábával a betonon állt és csak rettenetet láttam  a szemében:
-Mit akar?
Ekkor előléptem a sötétből, neki meg leesett az álla. Persze, nem gondolta volna, hogy egy emberek számára gyönyörű nő akarja megenni. Nem mellesleg vámpír nő.
Elvicsorodtam és felkaptam a nyakánál fogva. Hörögve ütötte a kezemet. Mikor már pillanatokra volt csak a fulladástól ,eresztettem a szorításomon és a földhöz vágtam.
Óriási reccsenéssel ért földet.
-Kérem! Itt van minden pénzem, mit akar? - kotorta elő a pénztárcáját a hátsó farmerzsebéből. 
A földön kúszva elém tolta.
Csak bele rúgtam a tárcába, az meg minden gond nélkül az óceánba esett.
-Vacsorát! - hörögtem, felkaptam a fiút és azzal a mozdulattal az óceánba hajítottam.
Pár másodperc után fulladozva fellökte magát a felszínre.
Óriási dörgések hallatszottak, mire az eső is szakadni kezdett.
Elnevettem magam, és én is az óceánba ugrottam.
A fiú próbált elmenekülni, de bármiféle erőfeszítés nélkül utána úsztam.
-Ne! Ki maga? - csapkodott erőtlenül a vízben, miközben én felé közeledtem cápa módjára.
Azt hittem vámpírként nehezebb lesz az úszás, de semmi gondot nem jelentett, ugyanolyan gyors voltam,mint a szárazföldön.
-Katie Cullen. 
Majd egy szempillantás alatt a fiú alá úsztam és lehúztam a mélybe.
Kb. 12 méter mélyre úsztam le vele, de semmi változást nem találtam. Ugyanúgy láttam a víz alján, mint eddig. 
De a fiúval más volt a helyzet. Levegő özönlött be a tüdejébe, és szíve úgy vert, mint egy repülő propellere.
Végül meguntam a lefelé való úszást, és felvittem a felszínre. Pár percig nem mutatott semmi életjelet, de éreztem még ahogy a szíve ver, végül meg kapkodva elkezdett levegőt venni s kinyitotta a szemeit.
-Jót pancsoltunk , nem?- vájtam bele a körmeimet a karjába. Amaz meg felordított. Cápák gyűltek körénk, de csak messze, mert féltek tőlem.
-Mi a neved? - húztam vissza a móló felé. Őt csak ernyedten húztam magam után.
-Spencer.... Spencer Game...-  koccantak össze a fogai.
Belevájtam a körmeimet a betonmólóba és elkezdtem magunkat felhúzni. Először őt dobtam fel a mólóra. Spencer meg nagy reccsenéssel ért földet. Eltörte a jobb karját. De ez nem gátolta meg a menekülésben. Lassan másztam fel, hagytam kicsit had futkosson. Mert mi most macska-egér játékot játszunk.
Elkezdett a mozi felé futni:
-Segítség! Kérem segítsenek! 
Utána eredtem, és egy ezredmásodperc alatt beértem. A koponyájánál fogva felemeltem és a mozi falába vágtam. Egy állkapocs is eltört.És vérzett az egész feje, meg a karja.
A mozin egy karcolás se látszott.
A térdeire rogyott, én meg teljesen megőrültem a vére illatától.
Felhördültem és a kezébe haraptam. Vére ínycsiklandó volt, ezerszer jobb ,mint az állatvér.
Teste fehér hullaként esett a földre. 
Dühöm nagyjából elszállt. 
Tudtam, hogy a családom egy része már az erdőben fut, ezért felkaptam a hullát és behajítottam az óceánba. A cápák azonnal lecsaptak rá.
A  móló elején állva a cápákat lestem. Ám ekkor megszólított valaki.
De nem volt ismerős hang , végül elgondolkodtam. Rémlett. De nem vámpíréletemből, hanem nagyon is az emberi életemből.

14. rééész! :)

Persze Carlilse elmagyarázta milyen különleges... szuperkülönleges, vagy akár ultrakülönleges képességem van.De akkor is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire. 
Edward mesélte, hogy Aro csak a legjobbakat veszi be a Volturikba. Én ennyire különleges lennék, vagy valami más oka van?

A mosdóban a tükör előtt állva gyorsan varázsoltam magamnak egy művigyort és kiléptem. Jessék az asztalnál röhögcséltek.
Ezek szerint nem órákat voltam benn. Pedig nekem úgy tűnt. 
Mikor az asztalhoz értem  aggódva méricskéltek.
-Nekem most mennem kell! - kaptam fel a retikülömet Jess mellől.
-Ő oké. De nem eszed meg, vagy nem viszed el? - mutatott a sajtburgeremre, amibe csak egyet haraptam. Nagy szerencsémre.
-Nem, nyugodtan egyétek csak meg.
- Holnap  reggelizünk együtt? - nézett fel rám Mike óriási kék szemeivel. 
Kicsit megsajnáltam, annyira próbálkozik. És legtöbbször csak Jess-t kapja meg.
-Öhm. Nem hiszem. Haza megyek anyákhoz. - dadogtam össze-vissza, ami nem jellemző rám. De láttam, hogy értetlenül néznek az anya szó miatt. - Belláékhoz. - tártam szét a karom ők  meg megvilágosodtak. Fantasztikus.
Már kinn besötétedett , ezért nem is foglalkoztam az "ember vagyok" színjátékkal.
Vámpírfutással olyan gyorsan futottam, mint még eddig soha.
Négy perc futás után oda is értem az egyetemhez.
Pár méterre a faltól elrugaszkodtam és már benn is voltam a szobámban.
Ethan a másik szobában rögtön felpattant az ágyról és átrohant hozzám.
Én  egy óriási utazó táskát tömtem tele ruhákkal, mikor beugrott az ablakomon.
-Hová mész? - kérdezte feszülten. Magam mellé ejtettem a kezeimet, a táska meg nagy puffanással földet ért. Csak néztem rá.
Hogy tudnám neki elmondani? Hogyan?
-Haza kell mennem, Ethan. - mondtam végül, és újból felkaptam a táskát. Mindent ami csak kellhet az utamra össze raktam.
-Miért? - rohadt oda hozzám, és a kezem felé nyúlt. Ő nem tudhatja meg. 
Nem értheti meg. Ez én családomról szól. 
-Veled megyek. - jelentette ki végül, mikor látta hogy nem fogok felelni .
Bár magam sem tudtam még , hogy miért, de minden kiderül egyszer.
-Nem jöhetsz velem. - tartottam fel a kezemet védekezően, és a fürdőben is össze szedtem minden cuccomat.
-Kérlek, Katie! Állj meg!  - fogott meg a vállamnál. Egy ideig elgondolkodtam rajta, hogy belé rúgok. De végül magamra parancsoltam.
-Én nélküled  nem is vagyok.Te vagy az életem. Miattad mozdulok ki, kezdek valami magammal. Nem hagyhatsz itt. - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor megértettem. Mi nem válhatunk külön. Össze tartozunk. Mint a tél a hóval, vagy a nyár a meleggel. 
Elmosolyodtam és megcsókoltam. Az ágy felé húzott.
Mentem is volna, ha épp nem jönne a Volturik.
-Ezeket vidd le kérlek, és várj meg lenn! - adtam négy bőröndöt a kezébe.
Rám kacsintott és kiugrott az ablakból.
Azonnal felkaptam a telefont, és hallgatóztam, hogy nem figyel-e.
Alice négy csöngés után vette fel.
-Alice! Alice! - sipákoltam a telefonba suttogva. Alice, ahogy meghallotta a hangomat, elejtette a telefont. Én meg csak hallgattam, hogy Edward, Aliccel morog, vicsorog. Aztán elmondták mi történt, csak szavakat tudtam kivenni a beszédükből. Volturik, Forks, halál, Ethan... 
-Alllllliiiiiiice! - suttogtam a telefonba. Alice a leejtett készülékhez lépett, és felvette.
-Katie! Ide jönnek, de nem teljesen miattad. Ethan az oka. Nem teljesítette a feladatát, ezért jönnek.- suttogta ő is olyan halkan, mint én.
-NEEEEM! - kiáltottam emberi hangon. Ethant akarják... megölni. 
Engem csak megszerezni akarnak, Renesmee-t meg ellenőrizni.
Ethan azonnal kipattant a kocsimból és már ugrásnak készült.
-Le kell tennem! Amúgy jövök haza! - mondtam halott hangon a telefonba.
Alice mielőtt letettem volna, csak csettintett egyet. Jó, tudom, hogy tudja, de akkor is. 
Ethan rémülten nézett rám az ablakból. Látta, hogy nincs semmilyen gesztus az arcomon. Meghalt.. minden.
-Mi a baj? - kérdezte nagyon soká. Én meg úgy néztem vissza rá, mint akit most temettek el, aztán felbolygatták a sírját.
Az arcom elnyúlt és hörgés szerű hangokat hallattam. Aha, szóval ilyen a sírás egy vámpírnál.
Ethan nem szólt semmit , csak a mellére vont.
Valószínűleg ő tudta. Meg kellett volna ölnie, de nem tette, mert belém szeretett. Egyáltalán miért kellett volna megölnie? 
-Ethan! - engedtem el finoman. Szomorú mosollyal nézett vissza rám.
-Szóval.. szóval. A Volturi miért akart engem megölni? Tudtommal nem tettem semmit. És a családom sem. - csapkodtam ide oda  a hajamat hitetlenségemben.
-Katie, az ember alig tesz valamit, máris megölik érte. Ugyanígy van a Volturinál. - mondta gúnyosan mosolyogva. Aztán kézen fogva leugrottunk együtt a kocsimhoz.
-Téged Carlisle átváltoztatott. Nézz rá a családodra, csupa tehetség. Alice, Jasper, Edward, Bella, Renesmee s persze te. - fejezte meg mosolyogva.
Nekem meg csak úgy pörögtek az agykerekeim.
-Tehát a Volturi azért akart megölni, hogy ha a csatázniuk kéne a Cullen klánnal, akkor nem lenne esélyük ennyi tehetség ellen?- gondolkodtam össze húzott szemöldökkel. Ethan mosolyogva bólogatott és végig húzta a kezét a szemöldökömön.
Beültünk a kocsiba. Érezni lehetett, hogy nem csak mi ülünk benne, hanem vagy még 10 Katie Cullen bőrönd.
Az országútra kanyarodva sebességet váltottam. Ethan utána megfogta a jobb kezemet , kézcsókot adott rá.  Utána meg csak ennyit kérdezett:
-Akkor Forks?

Őszi szünet, meg minden.

Sziasztok! Na, ki az aki őszi szünet első napján belázasodott ( lúúúúúzer)?.
 Sajnálom, hogy nem tudtaam tegnap hozni a 14.részt, de lázas voltam. Még mindig az vagyok, így is csak 5 percre jöhettem fel, remélem nem vagytok mérgesek.
Még nem tudom mikor hozom, de addig is nyomom az ágyat.

Holnap hozom a legújabb részét! ;)
Remélem tetszeni fog nektek! :))
Egy kis ízelítő :DD
Don't worry, don't cry drink kannásbor and fly

Sziasztok! Őszi szünet előtt/ körül hozom a 14.réészt! :))
Remélem  boldog Helloween-otok  lesz , és ez még rátesz egy picit a jó kedvetekre!!:$$

13.rééész!

Jess-ék Washinton közepébe vittek el moziba. Valami romantikus drámát akart megnézni, persze a többiek mind a szemüket forgatták a dologra.

Mi Ethannel belementünk. Szóval maradt a romantika. Hm..

Persze, csak délben tudtunk eljönni moziba. Amikor a legeslegtöbben vannak.

Szuper.

Beálltunk a kb. 2 kilóméteres sorba, én csak Jess és Mike eszmecseréjét hallgattam. Úgy hallottam ki belőle, hogy megint együtt vannak, de mégsem.

Inkább Angelával beszélgettem addig is. Ethan meg csöndesen gondolkodott és a kezemet szorongatta. Úgy láttam, rossz hatással van rá ez az embertömeg. Nehezen bírja még. Az első „vegetáriánus” vadászatán van még csak túl.

Mikor a kasszához értünk már a jegyet áruló hölgy is majdnem elaludt.

-Jó napot!- vigyorgott rá Jess élénken. A hölgy csak mormogott valamit, és elhúzta a száját.

-Hat jegyet a „Május elseje!” című filmre. – ugrándozott Jess, mert nagyon bepörgött a filmre. Bár lenyugodna egy picit.

Mike felajánlotta,hogy fizeti a jegyünket. Illetve először csak az enyémet, de izzó, szó szerint, izzó szemekkel néztem rá. Hihi.

Már a reklámok mentek, mikor beértünk a moziterembe.

De persze, csak azért, mert előtte mindenképp akartak venni nasit. Ránk meg furán néztek amiatt, hogy nem kértünk semmit. Mindegy.

Mike ült legbelülre, utána Jess, Ben, Angela ,Ethan és én.

Jess minden egyes reklám után elmondta, hogy „erre eljövünk!” , „ez nagyon tetszik!”. Legalább három és fél méterre ültem tőle, de még így is minden szavát hallottam.

Mike meg sóhajtozva ült mellette. Bella már pár „arcát” elmesélte Mike-nak, hogy mikor mit szeretne, vagy mire gondol. Most úgy láttam , hogy valami nagyon csúnyára.

A film elkezdődött de nem tudtam figyelni. Mögöttem egy kis taknyos a székemet rugdosta, és ha nem vadásztam volna előtte, lehet, hogy rossz vége lett volna. Jess úgy ette a popcornt, hogy alig hallottam bármit is a filmből. Vagy nem is ette hangosan, csak a vámpír fülem hallotta így.

Meg persze ott volt Ethan, akire a legtöbbet figyeltem. Csöndben sugdolóztunk.

Nem tudtam betelni vele , csak arra tudtam gondolni, hogy ha végre vége a filmnek , haza megyünk és csak a miénk az éjszaka.

Úgy vettem észre, ő is hasonló dolgokra gondol.

-Szeretlek. – suttogta úgy, hogy az emberi fül ne hallja.

Közel hajoltam hozzá.

-Én is. – csókoltam meg.

Hirtelen megcsapott a vámpír szag. Nem ismertem, tehát nem lehetnek Carlisle-ék.

Felpattantam.

A bejáratnál egy civil ruhás, vörös szemű  vámpír állt. Engem nézett, rám vicsorított.

Ezt Ethan is meghallotta, ő is olyan sebesen, mint én felpattant.

Mindenki rémülten nézett ránk a teremben, Mike-ék is , mert nem emberi tempóban pattantunk fel.

Jelen esetben nem érdekeltek Mike-ék, se a tömeg. Csak tudtam, hogy tőlem akar valamit az a férfi.

Mike-ék ismét a filmet nézték, mi meg Ethan-nel hallottuk, hogy a halban óriási sikítozás tör ki.

-Elfelejtettem valamit! – motyogtam Jess-éknek, akik csak intettek. Hát oké.

Ethannel az ajtóig emberi tempóban mentünk , bereteszeltem a terem ajtaját, és megláttam azt a sok halott embert a halban.

-Menjünk! – kínlódott Ethan, mert pár halott vérzett is.

Az idegen vámpírt a kijáratnál értük be. Ránk vicsorodott, és újra futásnak eredt. Ethannel utána suhantunk. Nem érdekelt, hogy lelepleződünk, de emberek nélkül vámpírok sem lesznek.

Persze megint Kanada irányába futottunk, egy erdőbe.

Egy fa mellett végül megtorpantam. Messziről, de hallottam az idegent.

-Várj egy picit! – tettem fel az ujjamat, hogy maradjon csendben egy picit.

Értetlenül nézett rám.

-De.. – kezdte, de látta, hogy nem figyelek rá.

Elképzeltem, hogy az idegen nem tud elfutni, csak felénk és meg is teszi.

Felnyitottam a szememet, és ez így is történt. A vámpír lázas szemekkel felénk futott.

-Ki vagy te? – ordította Ethan, mert jobb volt pár méter távolságot tartani.

-El kell vinnem Katie Cullen-t. – jelentette ki. Kimondta a nevemet, és elszállt az egész  koncentrációm. Megint szabad volt. Mi meg folytattuk a fogócskát.

A kanadai határ mellett Ethan ráugrott az idegen vámpírra.

-A Volturi küldött, igaz? – kérdeztem félve, és újra bevetettem különleges képességemet. Ethan hátulról lefogta, és büszkén nézett rám. De én nem tudtam viszonozni, túlságosan féltem.

-A feladatomat teljesíteni kell , Aro küldött. – mondta ki, abban a pillanatban minden világosság vált.

-Gyerünk! – kiáltott rám Ethan. A férfi szemébe nézve sétáltam felé , majd Ethan  megfogta a nyakát , én meg ragadozópózt felvéve ledöntöttem a lábáról. Abban a pillanatban leszakadt a feje a nyakáról.

Edward-tól megtanultam, hogy nem szabad csak úgy ott hagyni vámpírokat. Elővettem a mini öngyújtómat , s rádobtam a testre. Az meg fekete füsttel égni kezdett.

Tehát engem akar a Volturi. Megkapnak. De mást nem bántanak.

-Min agyalsz annyira? – simította meg az arcomat Ethan. Már a mozi felé sétáltunk, persze, csak azért mert éreztük, hogy Jessicáék még ott vannak.

-Semmin. - vontam meg a vállam mit sem törődve. Persze nem agyaltam. Csak a gondolataimat próbáltam kizárni, tehetséges rokonaim miatt.

-Te már öltél vámpírt ezelőtt? – kérdezte Ethan váratlanul. Felvont szemöldökkel néztem rá, végül elnevettem magamat.

-Nem, még soha. De furcsa érzés. Te?

Több száz éves búval nézett rám:

-Engem küldtek arra, hogy megöljelek. Sok-sok vámpírt megöltem már. És embert is.

Megálltam, és óvatosan felé hajoltam. Gyengéden megcsókolt , de hamar szétröppentünk, mert hallottuk amint a mentőautók szirénázva közelednek a mozihoz. Ethan elnevette magát és futni kezdet, én meg utána. Pár száz méterre a mozitól megálltunk.

-Uramisten! – sikongatott Jess mikor meglátott minket. Vagy 10 ember halt meg az idegen miatt.  Feltűnés nélkül odasomfordáltunk hozzájuk.

Pár embert kikérdezett a rendőrség, akik esetleg láthatták a tettest. De Ethan-en és rajtam kívül senki nem látott semmit, vagy aki látta már nem él.

-De mi lehetett az? – kérdezte félve Jess. Ja, mert a rendőrök megállapították, hogy nem ember volt a tettes. Éljen!

 Kb. 4 órát voltunk a mozinál, így persze sötét volt. De nagyon nehezen ismertem fel, szinte ugyanúgy látok, mint nappal. Bár itt Washingtonban nehéz megmondani, mert nagyon hasonló az idő, mint Forks-ban.

-Fogalmam sincs. – vágtam én is aggódó fejet, csak pár pillanatba telt, hogy  aggódóan tudjak nézni.

Jess  egész hazafelé vezető úton beszélt, én meg csendben hallgattam, és mindenképp rá koncentráltam. Alice ha minden igaz, csak engem figyel.

Szóval mást nem lát. Ugye, ugye nem?

-Elmegyünk enni? – kérdezte Jess, mielőtt a szobámhoz léptem volna Ethan-nel együtt. Ha nem ismerném Jesst, azt hinném direkt csinálja ezt.

-De , elmehetünk. – bólintottam művigyorogva.

Ethan elengedte a kezemet, s udvariasan elnézést kért, hogy nem jön velünk enni.

Persze, tudtam, hogy nem bírna ki még két órát emberek között. Nincs még rendesen kialakulva benne ez a dolog.

-Akkor szia. – intettek a többiek, de Jess úgy gondolta ők jóban vannak, közel lépett Ethan-hez s megölelte.

Ethan szemei teljesen kitágultak, izmai megfeszültek.

-Ethan, ne! – suttogtam olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta.

Ethan még mindig szuszogott, de nem vett levegőt. Jess végre elengedte, ő meg gyors csókot nyomott a számra és berontott a szobájába.

Nagyon nehéz lehet neki.

Persze, amint elindultunk Mike mellém somfordált.

Most először gondoltam rá, hogy közelebbről is megnézzem Mike-ot.

Csillogó fényes haj, szikrázó szemek… egészen helyes. De Ethan az én nagy Ő-m.

-Szóval.. – kezdte.- szerinted mi ölte meg az embereket a mozinál?

-Lehetséges, hogy valamiféle állat volt. – vontam meg a vállam „találgatva”.

Mike csak a fejét csóválta:

-Akkor ez valami nagyon új faj lehet…

Csak halványan elmosolyodtam.

A Mekihez érve benyomultunk az első sorba.

-Mit kérsz? – kérdezte Angela. Persze pénzt nem hoztam, de csak nevetve közölték, hogy meghívnak.

-Ő… jó lesz a sajtburger.- böktem rá a táblára, amint az ominózus szendvics szerepelt. Csak nem lesz olyan borzasztó, Edward azt mondta, hogy olyan, mintha földet ennék. Azt meg ettem kicsiként… és még élek. Mármint ahogy.

-Oké, keress helyet légyszi! – tolt finoman arrébb Ben. Jess-sel elindultunk helyet keresni, addig a többiek a kajára vártak.

-Itt jó lesz. – mutattam a sarokban lévő asztalra.

-Jajj képzeld! – ült le Jess, és szokás szerint újból beszélni kezdett. De most nem bántam.

-Igen? – néztem rá bátorító mosollyal. Mike-ék már  a kajákat kapták a kiszolgáló hölgytől.

-Mike-al holnap randim van. Lehet, hogy megint összejövünk. – hadarta el gyorsan. 

-Hát, sok sikert kívánok! – mondtam enyhe éllel a hangomban. De Jess nem vette észre, Mike-ék meg megérkeztek a kajákkal.

Mike-ék rögtön falatozni kezdtek, mikor én még csak undorodva csomagoltam ki a sajtburgert. Régen imádtam, de most olyan szaga volt, mint a rohadt húsnak.

-Nem vagy éhes? – kérdezte Jess, aki a sültkrumpliját egyesével eszegette.

-De. – bólintottam, megfogtam a sajtburgert és gyorsan beleharaptam.

Rosszabb volt a földnél. De nagyon dolgoztam rajta, hátha hamarabb lejut, s végül lenyeltem.

Belekortyoltam a Fantámba is, hogy ne csak a burgert egyem, de az még rosszabb volt.

Mióta megtudtam, hogy a Volturi engem akar csak ez járt a fejemben. De csak a gondolataim legmélyén, mert ugyebár figyelnek.

De mégsem ülhetek itt tétlenül. A családomnak menekülniük kell. Engem akarnak, de őket hagyják békén. Küldenem kell egy jelet.

Mindjárt jövök. – álltam fel hirtelen, és valószínű kicsit gyorsan is, mert mindannyian felhúzott szemekkel néztek rám. Angela végül elmosolyodott és csöndben beszélgetett Ben-nel, Jess és Mike ugyanígy tettek.

Berohantam az mosdóba. És papírt kerestem. Végül a kéztörlő felelt meg erre a célra. A zsebeimet átkutatva találtam egy tollat.

Bella is így próbálta menteni a családját, most én is megpróbálom.

Bementem egy fülkébe és nagy nyomtatott betűkkel a kéztörlőre firkantottam ezt:

„Volturi! „

Tudtam, hogy Alice érteni fogja.

12.réész!

Ethan mellkasán feküdtem. Óvatosan körülnéztem, mert az éjszakából csak rá emlékszem.  Körülöttünk minden szanaszét volt dobálva. Párnák, lepedők, ruhadarabok.

-Hát. Rendet raktunk rendesen . – nevettem fel boldogan. És igen. A francia ágyban feküdtünk. Ott történt minden. Arra nem emlékszem, hogy kerültünk oda. De ott voltuk. Ott, ahol azt hittem, soha senkivel nem leszek.

-Lehet, hogy kell majd egy új ágy. Meg párnák. – nevetett fel ő is.

Mosolyogva felálltam és megnéztem hány óra van. Hét múlt hat perccel.

A suli két nap múlva kezdődik már. A telefonomban  megláttam  mézszín szemeimet. Te jó ég! Olyan színe lett, mint Carlisle-éké.

Viszont a kontaktlencse még mindig benn volt, és nagyon zavart. Csak a szélére tudtam fókuszálni.

Elmentem a mosdóba és kiszedtem. Nevetve dobtam a kukába. Ezeket a szemeket nem fogom eltakarni. Gyönyörűek.

Ethan már felöltözve várt, és a kanapén ülve nézte a tv-t.

-Hm… - vette le a szemét a tévéről és elmosolyodott. Akkor vettem észre, hogy még nincs rajtam ruha.

Megráztam a fejemet és elsuhantam felöltözni. Egy zöld pulcsit, farmert és converse cipőt vettem.

Ethan ölébe ülve néztem én is a tv-t. Fel sem fogtam mi ment benne, csak az éjszakára tudtam gondolni.

Hallottam, ahogy Jessicáék nevetve lépnek ki a fölöttünk lévő emeleti szobából.

-Hogy nézek ki? – kérdeztem aggodalmasan. Féltem, hogy a szemeim nagyon ijesztőek lesznek.

-Gyönyörű vagy, mint mindig. – csókolt meg megnyugtatás képpen.

 Jessicáék  pár perccel később, még mindig a lépcső  közepén jártak csak. Kezd az idegeimre menni az emberi tempó. Nagyon lassú.

Jessicáék már az ajtónk előtt álltak:

-Szpt már! – csendesítette el Angela, mert Jess állandóan beszélt. Nagyjából csendben maradt, de még így is hallottam, hogy maga előtt motyorog.

Kopogtak.

-Jövök! – keltem fel Ethan öléből.

Angela és Jess mosolyogva álltak az ajtóban.

-Jó reggelt. – integettek. Direkt úgy álltam eddig, hogy ne lássák Ethan-t . De én is felemeltem a kezemet , s mind kettőjük csodálkozva nézett rám.

-Ő ki? – suttogta emberi fülnek halkan Jessica. Persze Ethan is hallotta, de direkt a tv-t bámulta.

-A barátom. Nem rég jött át. – suttogtam vissza.

Ezek után mindenkit bemutattam mindenkinek. Mike és Ben is lejött, őket is.

Ahhoz képest, hogy semmi közöm Mike-hoz, nagyon szúrta az oldalát, az hogy Ethan a barátom.

Ethan  Mike-ékkal beszélgetett, én meg Angelával. Próbáltam volna. De Jess folyton beleszólt.

-Szóval arra gondoltunk, hogy elmehetnénk moziba. – fecsegett. Ez egészen emberi program.

-Megkérdezem Ethant. – fordultam felé. Ethan mosolyogva rám kacsintott. Szóval semmi baja a programunkkal.

-Elmegyünk? – kérdeztem meg, hogy ne tűnjön furcsának, hogy meg sem kérdezem.

-El. – én meg a karjába ugrottam, a többiek ( kivéve Mike) jót mosolyogtak rajtunk.

-Mikor megyünk? – kérdeztem , elengedve Ethan nyakát.

-Fél óra? – kérdezett vissza Ben. Bólitottam, ők meg kiáramlottak a szobámból.

Mikor kimentek a szobából Ethan levegő után kapott. Tudtam, hogy csak miattam csinálja.

-Ha szeretnéd, én megértem, hogy most még.. – kezdtem el. De tudtam, hogy nem lenne helyes. Már belekezdett a „vegetáriánus” életmódba.

-Nem. Megleszek. – vonta meg a vállát mit sem törődve.

Elmentem a fürdőbe befújni magamat parfümmel. Bár Bella azt mondta, hogy mikor még ember volt, szerinte Edwardnak, valami fantasztikus édeskés illata volt.

-Mehetünk. – léptem ki a mosdóból. De rögtön el is hallgattam. Igaz, Ethan nem zongorán, de zongorázott. A kanapén ülve a „My heart will go on-t” játszotta az iPad-ján. Csak leültem, és ámultam. Nem használt semmit. Csak magától. És mindenféle hajlítást tett bele, amitől az eredetinél is szebb lett.

-Gyönyörű. – ámultam. Igaz, én is tudtam zongorázni. De hat évesen kezdtem, és tizenkét évesen abba is hagytam. Azalatt megtanultam kb. hat dalt eljátszani.

Ezután Jessica kopogott.

-Megyünk! – szóltam ki. Éreztem, hogy mikor kimegyünk rögtön fecsegni kezd a filmről, szóval meg sem lepődtem.

Ethan a kezemet fogva, csak rám figyelt. Nem is érdekelte Jess.

Végre boldog voltam egy fiú oldalán, és nem kell csalódnom

11.réész!

-Mesélj! Kérlek. – leheltem az arcába, mikor végre leült mellém. Először nem értette, de végül rájött, hogy az életről kérdezem. Sóhajtott egy nagyot s tudtam, nyert ügyem van.

-Mit szeretnél tudni?

- Hol éltél? Kivel? – tettem fel a kérdéseket. És rögtön eszembe jutott a Votluri is. Ethan mindig elzárkózott ha az életről kérdeztem. De ma nem.

-Olaszországban éltem. De nem Volterrában. Egyedül éltem. Már majdnem 20 éve. – mondta szégyenlősen, és elmosolyodott. Nem túlzottan értettem , de úgy éreztem ez valami sötét vicc akart lenni.

-És ki teremtett?

-Aro. – suttogta. Tudtam n, hogy köze van a Volturihoz, de hogy ennyire.

-Aro? – suttogtam én is ugyanolyan halkan. A kezét szorongatva bólintott.

- Igen. Csak én nem küzdöttem a helyéért, ezért hagyta, hogy éljek. Csak ne vele. Aztán amikor te a képbe kerültél, elővett, mint valami tárgyat. Ethannek feladata van, Ethan megcsinálja. – mondta gúnyosan, a végén pedig felnevetett kínjában.

Lehajtottam a fejemet, és hozzá bújtam. Melegséggel árasztott el.

-De miért kellett volna megölnöd? – kérdeztem a vállába suttogva.

- Nem megölnöm kellett volna, hanem eléjük vinnem, hogy ők öljenek meg. – forgatta a szemét , és látszott, hogy semmi tisztelete  nincs Aro iránt.

-De miért? – kérdeztem újra. Elhúzódott tőlem és törökülésbe ült.

- Mert még négy hónapos sem voltál, mikor emberek közé mentél. Meg látni akarták gondolom az új Cullent . – találgatott a kezét bámulva.

-Semmi baj. – húzódtam hozzá közelebb. Tudtam, hogy magát okolja, azért hogy eléjük akart vinni. De az a múlt.

-Úgy sajnálom. – temette  az arcát a kezébe. A hajába túrtam és átöleltem.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Nem bántottál, és nem lett semmi bajom.

- De lehetett volna. – emelete fel a fejét. Ilyenkor bárcsak gondolatolvasó lehetnék, hogy a fejébe láthassak mit is gondol..

De van más képességem.

Lehunytam a szememet. Elképzeltem, hogy azokkal a gyönyörű szemeivel csak az enyémbe tud meredni. Mikor kinyitottam a szememet, nem bírta levenni a tekintetét rólam.

-Nem lett semmi bajom. Ez a lényeg. És neked sem. Itt vagyok. És szeretlek. – suttogtam és a végén elcsuklott a hangom. Ethan az utolsó szónál felkapta a fejét és elmosolyodott.

-Én is szeretlek. – hajolt oda hozzám ,s gyengéden megcsókolt.

- De várj! – ültem fel, mikor már a kanapén fekve csókolt.

-Igen? - ült fel ő is .

-Ha, nem vittél el hozzájuk. Akkor…. – kezdtem el a mondatot, de nem mertem, bírtam befejezni.

Eljönnek értem? Akár Renesmee-ért is?

-Nem hinném, hogy bármit is csinálnának. Csak nagyon különleges esetekben jönnek házhoz. – mondta gúnyosan és ezen már nekem is nevetnem kellett.

Újra megcsókolt és elmerültünk abban, hogy szeretjük egymást. 

10.réész!

-Ismered őket? – kérdezte értetlenül, amikor látta mennyire vigyorgok.

Anyáék lesznek. Láthatom a családomat.

Rákulcsoltam a kezemet Ethan-ére és vártam. Mi a rét jobb oldalán álltunk, míg anyáék a bal oldalról jöttek.

Már csak pár méterre voltak.

Aztán megláttam Edwardot , legelöl futott Carlisle-al. Mikor megláttak engem megtorpantak. Mindannyian oda értek. Esme,Carlisle, Edward, Bella, Renesmee , Alice és Jacob.

Ethan védekező testtartást vett fel , és Jacob felé morgott.

Felé fordultam:

-Nyugalom. Ő a barátunk.

Vissza fordultam. Bella szemben állt velem.

Elengedtem Ethan kezét és  Anya felé rohantam. Ő mosolyogva várta, hogy megérkezzem.

-Katie! – nézett rám mosolyogva. Jó volt újra magamhoz szorítani, s tudni ide tartozom.

Elengedtem és érdeklődve néztem körül.

-Sziasztok. – mosolyogtam körbe, és rögtön lehajoltam, mert tudtam Renesmee a karomba veti magát.

Felkaptam, megpörgettem, ő meg az arcomra tette a kezét.

Azt akarta tudni ki az az alak a túlsó oldalon.

-A barátom. – tettem le mosolyogva, és Ethan felé indultam.

Megálltam előtte és a hátam mögé mutattam:

-Ők a családom. Bemutatlak nekik. – nyújtottam oda a kezemet.

Kézen fogva sétáltunk oda a többiekhez.

-Carlisle és a többiek! – szólítottam meg őket , mikor oda értünk hozzájuk. – Ő Ethan. A barátom. – szorítottam meg a kezét bátorítás képpen.

- Szerbusz Ethan. – nyújtotta a kezét Carlisle , Ethan meg megrázta.

Mindenkinek bemutatkozott, Renesmee a  a maga „ beszédével” mutatkozott be, amitől Ethannek leesett az álla.

-Ő így kommunikál. – simítottam meg Renesmee gyönyörű haját.

Ethan Carlisle-al meg Edward-al beszélt, én addig oda mentem Alice-hez, Bellához, Esme-hez és Renesmee-hez.

-Nagyon hiányoztál Katie . – ölelt meg Esme. Szorosan átöleltem. Most éreztem igazából úgy, hogy otthon vagyok. A családommal. A szerelmemmel.

Persze azért jöttek ki elénk, mert Alice látta, hogy jövünk.

-Alice! – öleltem át újra, mert nagyon rég ölelgethettem. És hiányzott.

-Jaj , te kis szeleburdi. –  kócolta össze gesztenyebarna hajamat.

Felnevettem és utána Renemsee mesélt nekem, hogy miről maradtam le.

Jacob mellettünk ülve, persze farkasformájában morgolódott. Tehát nevetett.

Renesmee amikor a mai naphoz ért, már teljesen sötét volt. Vissza kell mennünk az egyetemre.

-Nem  szeretnél egy kicsit haza jönni? – kérdezte Edward a gondolataimban kotorászva.

- Jó lenne benézni. – vallottam be őszintén. Ethan rám nézett , és úgy tűnt ő is szívesen megnézné a Cullen házat.

- Fél órátok van. – mondta Alice. Csak bólintottunk és a Cullen ház felé vettük az irányt. Nem  kételkedtünk benne. Hisz, ő a mi jósnőnk.

Ethannel az egész házat körbe jártuk. Nem változott semmi, csak a szobám volt üres. Renesmee elmesélte, hogy Rosalie és Emmett Afrikában vannak.

Jasper meg otthon volt. Ő is egy nagy öleléssel , és az „isten hozott” köszöntéssel kezdte.

Mikor indulni készültünk, Ethan kezet fogott, meg megölelt mindenkit.

Én is hozzá kezdtem  a második búcsúzkodásomhoz.

-Szeretlek. – öleltem meg Bellát. Ő csak szomorúan elmosolyodott.

Jacobot is megöleltem, Esme-től és Carlisle-tól is búcsút vettem,  Renesmee meg Edward mellett állt.

-Szia apa. – öleltem meg. Előttem pont Ethan köszönt el. Mintha nem láttam volna, és nem hallottam volna, hogy figyelmeztettem, hogy vigyázzon rám  és meg ne bántson.

Persze apa hallotta és elnevette magát.

-Vigyáznom kell a lányaimra! – kapott fel Renesmee-vel együtt. Így már nem is tűnt olyan vészesnek. Ő tudja.

Mindenkinek újabb ölelést adtam, utána megfogtam Ethan kezét és elindultunk suhanva az éjszakában a kocsim felé.

A visszafele út is csöndesen telt. Úgy láttam Ethan gondolkodik. Mindenen.

Elég nagy falat volt neki a családom, és még nem is voltak mind itt.

-Nagyon  kedvesek. – mondta végül, amikor csak az autó halk motorját lehetett hallani.

- Örülök, ha kedveled őket. – mosolyogtam rá. Felém nyúlt és megfogta azt a kezemet, amelyikkel épp nem a kormányt fogtam.

Rajtunk kívül csak pár kocsi volt az autópályán. Nem csoda. Fél három múlt.

Ethannel nem pazaroltuk az időnket az ajtóra, vagy a liftre.

Megint az ablakon ugrottunk be. Most az ő szobájába mentünk.

Körülnéztem, s végül a kanapéra ültem le. De csak megszokásból. Meg persze nagyon ideges voltam. Már egy párként mutatkoztunk be a családomnak, de még csak egy csókunk volt. Ethan is ideges volt, le-föl járkált.