13.rééész!

Jess-ék Washinton közepébe vittek el moziba. Valami romantikus drámát akart megnézni, persze a többiek mind a szemüket forgatták a dologra.

Mi Ethannel belementünk. Szóval maradt a romantika. Hm..

Persze, csak délben tudtunk eljönni moziba. Amikor a legeslegtöbben vannak.

Szuper.

Beálltunk a kb. 2 kilóméteres sorba, én csak Jess és Mike eszmecseréjét hallgattam. Úgy hallottam ki belőle, hogy megint együtt vannak, de mégsem.

Inkább Angelával beszélgettem addig is. Ethan meg csöndesen gondolkodott és a kezemet szorongatta. Úgy láttam, rossz hatással van rá ez az embertömeg. Nehezen bírja még. Az első „vegetáriánus” vadászatán van még csak túl.

Mikor a kasszához értünk már a jegyet áruló hölgy is majdnem elaludt.

-Jó napot!- vigyorgott rá Jess élénken. A hölgy csak mormogott valamit, és elhúzta a száját.

-Hat jegyet a „Május elseje!” című filmre. – ugrándozott Jess, mert nagyon bepörgött a filmre. Bár lenyugodna egy picit.

Mike felajánlotta,hogy fizeti a jegyünket. Illetve először csak az enyémet, de izzó, szó szerint, izzó szemekkel néztem rá. Hihi.

Már a reklámok mentek, mikor beértünk a moziterembe.

De persze, csak azért, mert előtte mindenképp akartak venni nasit. Ránk meg furán néztek amiatt, hogy nem kértünk semmit. Mindegy.

Mike ült legbelülre, utána Jess, Ben, Angela ,Ethan és én.

Jess minden egyes reklám után elmondta, hogy „erre eljövünk!” , „ez nagyon tetszik!”. Legalább három és fél méterre ültem tőle, de még így is minden szavát hallottam.

Mike meg sóhajtozva ült mellette. Bella már pár „arcát” elmesélte Mike-nak, hogy mikor mit szeretne, vagy mire gondol. Most úgy láttam , hogy valami nagyon csúnyára.

A film elkezdődött de nem tudtam figyelni. Mögöttem egy kis taknyos a székemet rugdosta, és ha nem vadásztam volna előtte, lehet, hogy rossz vége lett volna. Jess úgy ette a popcornt, hogy alig hallottam bármit is a filmből. Vagy nem is ette hangosan, csak a vámpír fülem hallotta így.

Meg persze ott volt Ethan, akire a legtöbbet figyeltem. Csöndben sugdolóztunk.

Nem tudtam betelni vele , csak arra tudtam gondolni, hogy ha végre vége a filmnek , haza megyünk és csak a miénk az éjszaka.

Úgy vettem észre, ő is hasonló dolgokra gondol.

-Szeretlek. – suttogta úgy, hogy az emberi fül ne hallja.

Közel hajoltam hozzá.

-Én is. – csókoltam meg.

Hirtelen megcsapott a vámpír szag. Nem ismertem, tehát nem lehetnek Carlisle-ék.

Felpattantam.

A bejáratnál egy civil ruhás, vörös szemű  vámpír állt. Engem nézett, rám vicsorított.

Ezt Ethan is meghallotta, ő is olyan sebesen, mint én felpattant.

Mindenki rémülten nézett ránk a teremben, Mike-ék is , mert nem emberi tempóban pattantunk fel.

Jelen esetben nem érdekeltek Mike-ék, se a tömeg. Csak tudtam, hogy tőlem akar valamit az a férfi.

Mike-ék ismét a filmet nézték, mi meg Ethan-nel hallottuk, hogy a halban óriási sikítozás tör ki.

-Elfelejtettem valamit! – motyogtam Jess-éknek, akik csak intettek. Hát oké.

Ethannel az ajtóig emberi tempóban mentünk , bereteszeltem a terem ajtaját, és megláttam azt a sok halott embert a halban.

-Menjünk! – kínlódott Ethan, mert pár halott vérzett is.

Az idegen vámpírt a kijáratnál értük be. Ránk vicsorodott, és újra futásnak eredt. Ethannel utána suhantunk. Nem érdekelt, hogy lelepleződünk, de emberek nélkül vámpírok sem lesznek.

Persze megint Kanada irányába futottunk, egy erdőbe.

Egy fa mellett végül megtorpantam. Messziről, de hallottam az idegent.

-Várj egy picit! – tettem fel az ujjamat, hogy maradjon csendben egy picit.

Értetlenül nézett rám.

-De.. – kezdte, de látta, hogy nem figyelek rá.

Elképzeltem, hogy az idegen nem tud elfutni, csak felénk és meg is teszi.

Felnyitottam a szememet, és ez így is történt. A vámpír lázas szemekkel felénk futott.

-Ki vagy te? – ordította Ethan, mert jobb volt pár méter távolságot tartani.

-El kell vinnem Katie Cullen-t. – jelentette ki. Kimondta a nevemet, és elszállt az egész  koncentrációm. Megint szabad volt. Mi meg folytattuk a fogócskát.

A kanadai határ mellett Ethan ráugrott az idegen vámpírra.

-A Volturi küldött, igaz? – kérdeztem félve, és újra bevetettem különleges képességemet. Ethan hátulról lefogta, és büszkén nézett rám. De én nem tudtam viszonozni, túlságosan féltem.

-A feladatomat teljesíteni kell , Aro küldött. – mondta ki, abban a pillanatban minden világosság vált.

-Gyerünk! – kiáltott rám Ethan. A férfi szemébe nézve sétáltam felé , majd Ethan  megfogta a nyakát , én meg ragadozópózt felvéve ledöntöttem a lábáról. Abban a pillanatban leszakadt a feje a nyakáról.

Edward-tól megtanultam, hogy nem szabad csak úgy ott hagyni vámpírokat. Elővettem a mini öngyújtómat , s rádobtam a testre. Az meg fekete füsttel égni kezdett.

Tehát engem akar a Volturi. Megkapnak. De mást nem bántanak.

-Min agyalsz annyira? – simította meg az arcomat Ethan. Már a mozi felé sétáltunk, persze, csak azért mert éreztük, hogy Jessicáék még ott vannak.

-Semmin. - vontam meg a vállam mit sem törődve. Persze nem agyaltam. Csak a gondolataimat próbáltam kizárni, tehetséges rokonaim miatt.

-Te már öltél vámpírt ezelőtt? – kérdezte Ethan váratlanul. Felvont szemöldökkel néztem rá, végül elnevettem magamat.

-Nem, még soha. De furcsa érzés. Te?

Több száz éves búval nézett rám:

-Engem küldtek arra, hogy megöljelek. Sok-sok vámpírt megöltem már. És embert is.

Megálltam, és óvatosan felé hajoltam. Gyengéden megcsókolt , de hamar szétröppentünk, mert hallottuk amint a mentőautók szirénázva közelednek a mozihoz. Ethan elnevette magát és futni kezdet, én meg utána. Pár száz méterre a mozitól megálltunk.

-Uramisten! – sikongatott Jess mikor meglátott minket. Vagy 10 ember halt meg az idegen miatt.  Feltűnés nélkül odasomfordáltunk hozzájuk.

Pár embert kikérdezett a rendőrség, akik esetleg láthatták a tettest. De Ethan-en és rajtam kívül senki nem látott semmit, vagy aki látta már nem él.

-De mi lehetett az? – kérdezte félve Jess. Ja, mert a rendőrök megállapították, hogy nem ember volt a tettes. Éljen!

 Kb. 4 órát voltunk a mozinál, így persze sötét volt. De nagyon nehezen ismertem fel, szinte ugyanúgy látok, mint nappal. Bár itt Washingtonban nehéz megmondani, mert nagyon hasonló az idő, mint Forks-ban.

-Fogalmam sincs. – vágtam én is aggódó fejet, csak pár pillanatba telt, hogy  aggódóan tudjak nézni.

Jess  egész hazafelé vezető úton beszélt, én meg csendben hallgattam, és mindenképp rá koncentráltam. Alice ha minden igaz, csak engem figyel.

Szóval mást nem lát. Ugye, ugye nem?

-Elmegyünk enni? – kérdezte Jess, mielőtt a szobámhoz léptem volna Ethan-nel együtt. Ha nem ismerném Jesst, azt hinném direkt csinálja ezt.

-De , elmehetünk. – bólintottam művigyorogva.

Ethan elengedte a kezemet, s udvariasan elnézést kért, hogy nem jön velünk enni.

Persze, tudtam, hogy nem bírna ki még két órát emberek között. Nincs még rendesen kialakulva benne ez a dolog.

-Akkor szia. – intettek a többiek, de Jess úgy gondolta ők jóban vannak, közel lépett Ethan-hez s megölelte.

Ethan szemei teljesen kitágultak, izmai megfeszültek.

-Ethan, ne! – suttogtam olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta.

Ethan még mindig szuszogott, de nem vett levegőt. Jess végre elengedte, ő meg gyors csókot nyomott a számra és berontott a szobájába.

Nagyon nehéz lehet neki.

Persze, amint elindultunk Mike mellém somfordált.

Most először gondoltam rá, hogy közelebbről is megnézzem Mike-ot.

Csillogó fényes haj, szikrázó szemek… egészen helyes. De Ethan az én nagy Ő-m.

-Szóval.. – kezdte.- szerinted mi ölte meg az embereket a mozinál?

-Lehetséges, hogy valamiféle állat volt. – vontam meg a vállam „találgatva”.

Mike csak a fejét csóválta:

-Akkor ez valami nagyon új faj lehet…

Csak halványan elmosolyodtam.

A Mekihez érve benyomultunk az első sorba.

-Mit kérsz? – kérdezte Angela. Persze pénzt nem hoztam, de csak nevetve közölték, hogy meghívnak.

-Ő… jó lesz a sajtburger.- böktem rá a táblára, amint az ominózus szendvics szerepelt. Csak nem lesz olyan borzasztó, Edward azt mondta, hogy olyan, mintha földet ennék. Azt meg ettem kicsiként… és még élek. Mármint ahogy.

-Oké, keress helyet légyszi! – tolt finoman arrébb Ben. Jess-sel elindultunk helyet keresni, addig a többiek a kajára vártak.

-Itt jó lesz. – mutattam a sarokban lévő asztalra.

-Jajj képzeld! – ült le Jess, és szokás szerint újból beszélni kezdett. De most nem bántam.

-Igen? – néztem rá bátorító mosollyal. Mike-ék már  a kajákat kapták a kiszolgáló hölgytől.

-Mike-al holnap randim van. Lehet, hogy megint összejövünk. – hadarta el gyorsan. 

-Hát, sok sikert kívánok! – mondtam enyhe éllel a hangomban. De Jess nem vette észre, Mike-ék meg megérkeztek a kajákkal.

Mike-ék rögtön falatozni kezdtek, mikor én még csak undorodva csomagoltam ki a sajtburgert. Régen imádtam, de most olyan szaga volt, mint a rohadt húsnak.

-Nem vagy éhes? – kérdezte Jess, aki a sültkrumpliját egyesével eszegette.

-De. – bólintottam, megfogtam a sajtburgert és gyorsan beleharaptam.

Rosszabb volt a földnél. De nagyon dolgoztam rajta, hátha hamarabb lejut, s végül lenyeltem.

Belekortyoltam a Fantámba is, hogy ne csak a burgert egyem, de az még rosszabb volt.

Mióta megtudtam, hogy a Volturi engem akar csak ez járt a fejemben. De csak a gondolataim legmélyén, mert ugyebár figyelnek.

De mégsem ülhetek itt tétlenül. A családomnak menekülniük kell. Engem akarnak, de őket hagyják békén. Küldenem kell egy jelet.

Mindjárt jövök. – álltam fel hirtelen, és valószínű kicsit gyorsan is, mert mindannyian felhúzott szemekkel néztek rám. Angela végül elmosolyodott és csöndben beszélgetett Ben-nel, Jess és Mike ugyanígy tettek.

Berohantam az mosdóba. És papírt kerestem. Végül a kéztörlő felelt meg erre a célra. A zsebeimet átkutatva találtam egy tollat.

Bella is így próbálta menteni a családját, most én is megpróbálom.

Bementem egy fülkébe és nagy nyomtatott betűkkel a kéztörlőre firkantottam ezt:

„Volturi! „

Tudtam, hogy Alice érteni fogja.