9.réész!

Most Ethan-nek én lettem a tanára. Persze kihagyhatatlan volt, hogy mikor végeztünk a vadászattal kinevessem , mert a ruhája csupa vér volt , én meg olyan voltam, mintha nem is vadásztam volna.

Kezdem felfogni , hogy kevesebb , mint öt hónap alatt teljes vámpírrá fejlődtem.

-Ezért jobb emberekre vadászni. – jelentette ki.

A szememet forgatva bólogattam.

-Menjünk.- futottam el a rét felé.

Egy ideig csak állt és nem futott utánam , de mikor már több , mint 200 méterre voltam tőle utánam rohant.

-Hova megyünk? – ért be és a karomra kulcsolta a kezét.

- Majd meglátod. – szorítottam meg és tovább futottam.

Mikor megint a rétre értünk földbe gyökerezett a lábam. Az előbb csak   megálltunk pár percre rajta. De most emiatt (is) jöttem ide.  Megcsodálni.

-Ki szeretnék valamit próbálni! – engedtem el a kezét. Eddig egy fa árnyékában álltunk. Én meg egyre közelebb mentem a fény felé. Mióta vámpír vagyok nem figyeltem meg, hogy csillogok , és esélyem sem volt rá.

Ethan csendesen figyelt , én meg csukott szemmel araszoltam a nap felé.

Léptem még egyet. A napon álltam. Éreztem, ahogy gránit bőröm bizsereg.

Pár másodperccel később felnyitottam a szememet.

Úgy ragyogtam, akár egy gyémánt. Mint ezer gyémánt. Végre én is ragyoghattam.

Ethan-re néztem, olyan „te is látod?” fejjel.

Mosolyogva ő is a fénybe lépett.

Őt látva, magamat semminek láttam. Gyönyörű volt. Sőt lélegzetelállító.

Fekete haját fújta a szél. Bíbor szín szeme izzott. S felém nyújtotta a karját.

-Gyönyörű vagy Katie! – fonódott össze a kezünk.

- Az nagyon gáz lenne, ha most én is ezt mondanám? – húztam el a számat , ő meg magához húzott. Nagyon közel.

- Miért becsülöd le magad? – suttogta pár centire az arcomtól.

Levegőt is alig mertem venni. Bár erre nem volt szükségem , de hozzá szoktam.

-Én.. én . – makogtam össze-vissza , mert a kérdést is alig tudtam felfogni, hogy ilyen közel volt hozzám.

- Félsz tőlem , Katie? – kérdezte, s  bíbor szemeivel engem vizslatott. Tudtam, hogy nem félek tőle, de egy minimális félelem van bennem. De nem amiatt, hogy bármikor meg tudna ölni , (de én is) hanem amiatt, mert ha elvesztem nem élem túl.

- Nem. – mondtam higgadtan. Éreztem, ahogy megnyugszik, s karját a derekamra fonja , egyre közelebb hajol.

Végül én hajoltam közelebb.

Ragyogtunk. A boldogságtól és a fajtánk miatt is. Nem voltunk emberek, de soha nem voltam még ennyire emberi, ennyire boldog.

Csókja édes volt, de óvatos.

Újszülött voltam, így azért jobb volt a hallásom. Hat vámpírt és egy vérfarkast hallottam közeledni.

Gyorsan elhajoltam Ethan-től.